Középkorú Nő posztjai (vagy riposztjai?)

Semmit se bánj meg! Tök fölösleges. Az pont úgy volt jó, ahogy volt.

 

A minap beszélgettem valakivel, aki feltette a kérdést, hogy mit bántam meg az életemben. Kicsit hallgattam, mert magamban tucatjával tolultak fel a gondolatok, hogy mit is bántam meg, de végül arra a következtetésre jutottam, hogy szinte semmit, mert továbbgondolva a dolgot rájöttem, hogy minden megbánni valónak lett olyan csodás hozománya, amit mégsem akarnék visszacsinálni. Például az elhibázott házasságomból egy csodás kislányom született, aki megéri az összes rosszat, amit a házasságomban átéltem. Mert persze, hogy vannak elhibázott lépéseink, főleg fiatalon. De megbánni aztán baromi felesleges bármit is. Ezzel csak magadat ostorozod, vagy kérdőjelezed meg.

 

Arról nem is beszélve, hogy amikor meglépted, még jónak láttad. Hogy hiba volt? Na és? Vissza úgysem csinálhatod, akkor vedd úgy, hogy tanultál belőle. Illetve tényleg tanulj belőle! Mondhatnám, hogy a sors akarta így, de ezt igazán néha magam sem hiszem el. Azt már jobban, hogy “ahol becsukódik egy ajtó, ott kinyílik egy másik”, de ez nem mindenre áll. Van, amit végképp lezártunk, bár talán nem kellett volna, de akkor úgy akartuk. Ki tudja mi lett volna, ha? Ezen igazán csak időpocsékolás rágódni. Szóval maradjunk annyiban, hogy a megbánás érzése, a bánkódás a megváltoztathatatlan felett, egy ritka fölösleges dolog. 

 

Végiggondoltam azért, hogy miket bánnék meg az életemben, ha olyan megbánós alak lennék. Elsőre naná, hogy találtam jó pár dolgot, aztán igen hamar kiderült róluk, hogy olyan eseményekről, dolgokról maradtam volna le, amiket imádok. Sok olyan kapcsolatom volt, ami rendkívül híján volt minden bölcsességnek, de mindegyikből őrzök fantasztikus pillanatokat, és érzéseket, amiket jól elraktározhatok az emlékeim közé, még akkor is, ha ezeknél csak a csalódások voltak fantasztikusabbak. Azokra fátylat borítok, miután jól kiveséztem őket. Azután ugrottam fejest olyan munkahely változtatásba, amit akár meg is bánhatnék, de ott meg olyan embert ismertem meg, akit kár lett volna kihagyni. És sorolhatnám még a megbánni való költekezéseket, utazásokat, de valami klassz mindben volt.

 

Valószínűleg minden sötét dologból kivilágít valami fényesség, csak erről előszeretettel megfeledkezünk.Hogy ez így túl tudatos? Igen, azt hiszem vén koromra meglehetősen tudatos lettem. Így könnyebb. Fiatal korunkban ez még nem megy, tapasztalatok híján még inkább az érzelmeink vezérelnek. Néha bizony elhamarkodott döntésekre sarkallnak. Talán az egyetlen dolog, amit tényleg bánok, hogy túl sok időmbe telt meglépni szükségszerű lépéseket. Túl sokat vacilláltam például a váláson, mert a gyerekeket akartam megkímélni. Téves gondolat, elveszett évek. Néha csak vártam a vágyaim beteljesülésére, hiú ábrándokba feledkeztem, pedig láttam,hogy semmi nem lesz belőlük. Túl sok értékes percet veszítettem ezzel is. Ezeken változtatnék, de csak annyit, hogy ha érezzük, hogy lépni kell, vagy le kell tenni valamit, hát ne tököljünk, úgysem lesz jobb, hát lépjünk. Mert csak az idő az, amit feleslegesen tudunk eltölteni, és így elveszítünk. Persze rohanni, elsietni valamit ugyanúgy lehet hibás döntés, de én akkor is csak az elpocsékolt időt sajnálom. A többi dologban emlékek, érzelmek, tapasztalások voltak, amik bölcsebbé és gazdagabbá tettek, legalábbis úgy érzem. Szóval nem bánok semmit.

 

 

Címkék:

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!