Merj cselekedni – Dönts okosan

Szabad akartál lenni? Hát tessék!

Ezzel indított útnak a férjem 4 éve, a válásunk után. És én nem kétségbeestem, hanem megkönnyebbültem. Úgy éreztem hogy tényleg szabad vagyok, habár 3 tanuló gyermeket vittem magammal. Belekezdtünk az új közös életünkbe, amiről nem állítom, hogy felhőtlen, nem állítom, hogy könnyű, de az biztos, hogy szabad vagyok. Minden döntés, de ezzel együtt minden felelősség is az enyém, de ezt sem bánom annyira, bár be kell vallanom, hogy néha nagyon jó lenne, ha megoszthatnám a terheket valakivel. De nem bármi áron.

Rengeteg csodálatos ember áll mellettem, barátok, akikkel meg lehet beszélni mindent, akik segítenek dönteni, de a felelősséget nem ruházhatom rájuk. Sírhatok a vállukon, de anyagiak terén nem várhatom el a segítségüket. Nagyon jó, hogy vannak, nagyon jó, hogy szabad vagyok, de bizony anyagi nehézségekkel küzdök. 

Ezért döntöttem a házunk eladása mellett. Pedig fáj a szívem érte, még csak 3 és fél éves, a saját terveim alapján épült és egyedül csináltam végig az építkezést… De már nem ragaszkodom hozzá. Elengedtem, mint annyi mindent már az életem során. Most ez van. Lehet siránkozni vagy lehet lépni. Mást most nem nagyon tudok lépni, mivel nincs több “bábu a táblámon”. Marad hát ez. Rágódtam rajta egy darabig, mérlegeltem, aztán így döntöttem. 

Nehéz dolog egy ilyen volumenű döntés, mert nem látom a következményeit. A sokadik nehéz döntésem, amit mindig hosszas mérlegelés előzött meg. Elhatároztam, hogy el akarok válni, de mielőtt kimondtam volna, egy jó darabig latolgattam a hatásait. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, mégis ezt az utat választottam. Albérletben laktunk majdnem egy évig a gyerekekkel egy szobában, amíg építkeztünk, mert így döntöttem. Végigcsináltam egyedül, kijártam a papírokat, szerződést kötöttem, felügyeltem a munkásokat…és nem bántam meg. Mert a nehézségek végén tudtam, hogy valami klassz vár rám.

A legtöbb ember azért nem mer lépni, mert fél rálépni egy ismeretlen ösvényre. Fél egy olyan döntést meghozni, aminek nem látja a következményeit. Fél felvállalni a nehézségeket. Hát én is féltem. Nem vagyok bátor, csak elszánt. Nem akartam egy megszürkült, megposványosodott helyzetben ücsörögni pusztán azért, mert nem merem vállalni a kockázatot. Nagyon sokan vannak, akik nem lépnek. Millió nővel beszélgettem, akik utálják az életüket, a helyzetüket, de egyszerűen nem merik megtenni az első lépést. Értem őket. Egy kicsit olyan ez, mint egy gumikötélen leugrani a szakadékba. Tudod, hogy nagy baj nem lehet, mégis félsz és inkább nem ugrasz. Hát én ugrottam, bekötött szemmel. Azok a nők pedig, akiket rávettem az elindulásra, (akár családi, akár munkahelyi, akár életmódbeli gyökeres változtatásokra), mind hálásak utólag. Mert tulajdonképpen pont azt tették, amit szerettek volna, csak nem mertek dönteni, féltek ugrani. Nem mondhatom, hogy “ne félj!”, mert azt nem direkt csinálja az ember. De azt mondhatom, hogy “félhetsz, de közben cselekedj!” Csak higgy a sikerben, függeszd a tekintetedet a célra, úgy könnyebb átvergődni az akadályokon. És ragadd meg a segítő kezeket, mert azok mindig vannak körülötted.