Ő lesz-e a nagy Ő ??- Született feleség rovata 2.

Várjuk a nagy Ő-t. De tudjuk, hogy milyen legyen? Vagy ezt rábízzuk a sorsra? 

Annyiszor vártam már rá, és annyiszor hittem, hogy eljött végre. Azután jöttek napok, hetek, hónapok és ott álltam csalódottan, üres kézzel. Fiatalabb koromban nem gondolkodtam el azon, hogy ez miért történik így. Egyszerűen irtó szomorú, mérges vagy csalódott voltam. De minél öregebb lettem és minél több ilyen jellegű negatív tapasztalást éltem át, annál inkább elkezdtem tudatosan “dolgozni” a kapcsolataimon. Még mindig nem arra jöttem rá, hogy mi okozza a szakítást, hanem a sok okos könyv és cikk alapján elkezdtem tudatosan formálni a saját viselkedésemet és elkezdtem kiismerni a pasikat. Befejeztem a hisztizést, abbahagytam az értelmetlen érzelmi felindulásból való veszekedést és megtanultam hallgatni. Megtanultam a férfiak nyelvén kommunikálni….(ezekről már részletesen írtam több korábbi bejegyzésemben is, mert szeretném megosztani minden nőtársammal a tapasztalásaimat). Azzal áltattam magam, hogy én már baromi okos vagyok a témában, mégsem sikerült rálelnem a nagy Ő-re. Sokszor vége lett mindennek, mielőtt elkezdődhetett volna. 

Volt, hogy magamat hibáztattam, mert nem viselkedtem elég okosan, és bizony “túl sok” lettem a szerelem hevében, túl odaadó, túl vehemens… Volt, hogy az “okossági szabályt” vétettem el, és műveltebbnek, tudálékosabbnak mutatkoztam, mint a fickó, ez pedig öreg hiba, ezt nem sok pasi viseli el, és lássuk be, nekünk sem jó! Volt olyan is, amikor elkényelmesítettem és a lába elé hordtam mindent, pedig ennek fordítva kéne lennie…. Szóval elkövettem azt a millió hibát, amit mindnyájan elkövetünk a párkeresés során. És mindig tanultam valamit belőle. Leszűrtem a tanulságot és mentem tovább keresgélni.

Azt az egyet nem vettem észre, ami a legnagyobb hiba volt mindenek között, és amit olyan sokan elkövetünk : pont fordítva csináltam, mint ahogyan az tanácsos lenne a sikerhez. Nem a megfelelő férfit választottam. Pontosabban nem a nekem valót, nem azt, aki passzol hozzám, hanem magamat és az egész kapcsolatot akartam passzítani az elképzelésemhez. Pedig alapvetően nem tudunk megváltozni !! Sem mi, sem a másik. És nem is feltétlenül kell. Mert az adott és egyedi lényünknek is megvan a megfelelője, csak nem győzzük kivárni.

Ki az, aki illik hozzánk?

Totál banális dolgok és tulajdonságok miatt szoktunk hevületbe esni. Ez a gyengénk. Elbűvöl minket egy szempár, egy hangszín, egy jó fenék… Odáig vagyunk egy jól öltözött, divatos, illatos pasiért… Levesz minket a lábunkról a jó duma, a szellemesség… Az izmokról ne is beszéljünk! Mindenképpen a külsőségekből indul az egész. Hát persze, hogy így van, kár tagadni. Ez bőven elég is egy első randihoz (még öregebb korunkban is). Dolgoznak a feromonok és dolgozik a fantáziánk. Az eszünk már kevésbé. De sebaj, itt még nem is ez a cél. Csak ismerkedünk. Körbeszagoljuk egymást.

A probléma csak ott kezdődik, hogy ezalatt a körbeszagolgatás alatt az én gyengéd női szívem már álmokat sző. A valóság totálisan lila ködbe burkolózik és én beleesek a saját csapdámba: megint olyasvalakit választok, akinek semmi köze a nagy Ő-höz. Csak én annak próbálom látni, mert akarom! és ezért áltatom magam. Utána meg szidom, hogy milyen szemét, és hibáztatom a kapcsolat elromlásáért … Pedig nem ő változott meg, csak nálam szállt fel a lila köd. Ezt persze már régen kinőttem. Okosan választok -haha…

A legfontosabb meglátásom, hogy a hiba nem az Ön készülékében van. Csak rossz adót próbál fogni vele.

Nem az emberekkel van a baj, hanem a választásokkal. Egyáltalán nem veszünk figyelembe a házasságkötés előtt olyan alapvető dolgokat, amik azután szépen felgyülemlenek az évek során és robbanáshoz vezetnek. Szemet hunyunk az apróságok felett, elnézünk egymásnak szerelemtől elvakultan irritáló dolgokat, amiket egyébként ki nem állhatunk, mert nála ez is cuki. Vágyainktól totálisan távol álló engedményeket teszünk, amik lassanként cseppenként adagolt méregként fognak hatni. A mi kis cuki macikánk nagy lomha medvévé fog átalakulni!

Megkérdezheted tőlem, hogy komolyan gondolom-e, hogy mondjuk a böfögés vagy a csámcsogás, vagy bármi ilyen apróság szakításhoz vezet-e. A válaszom igen! Pontosabban vannak olyan párok, ahol igen. És nem azért, mert az egyikük hibás, hanem mert olyasmit tesz rendszeresen, amit a másik nem szeret.

A “kiszeretésnek” pont olyan banális okai lehetnek, mint a beleszeretésnek.

Mondok két példát a saját életemből. Az egyik párommal az alvási ritmusunk különbözött egymástól. Én korán kelő vagyok, ő hétalvó. Ez eleinte egy cseppet sem zavart, amíg ő édesdeden szundikált, én reggelit készítettem, terítettem, csendben tettem-vettem. Meg akartam lepni, mire felébred. Aztán egy idő múlva elkezdtem unatkozni reggelente, mert nem csinálhattam szabadon a dolgaimat. Ráadásul elkezdtem igazságtalannak érezni, hogy mindig csak én készítem a reggelit, és én szolgálom ki. Ahogy haladt az idő, egyre jobban idegesített és már zajongani kezdtem. Egyre több vitánk lett ebből a tök piti tényből, hogy ki, meddig alszik. Már olyasmit is egymás fejéhez vagdaltunk, aminek semmi köze az alváshoz. Persze, hogy szakítottunk, pedig egyikünk sem volt hibás, egyszerűen mások voltunk, és nem illett össze a napirendünk. 

Egy másik kapcsolatomban az ízlésünk különbözött zavaró módon. Tök szerelmes lettem egy nagyon kedves, cuki katonafiúba. Egyenruhában ismertem meg, egyenruhában jött a kimenőire és a randevúinkra is. Akkortájt ez így volt szokás. Azután leszerelt és civilben találkoztunk. Már az első alkalommal kiakadtam a cuccain. Az én szemeben szörnyen nézett ki és ezért elkezdtem szégyellni. Nem volt koszos, vagy büdös, csak egyszerűen soha nem tetszett, amit visel, utáltam a színeit, utáltam az anyagát, utáltam a stílusát. Ő viszont azt szerette, egyszer meg is beszéltük. Elképzeltem, hogy ha összeköltözünk, milyen irdatlan vitáink lesznek a lakás berendezésén, a hangulatán, hogy mennyit fogunk veszekedni minden egyes függönyön és az egyikünk feltétlenül utálni fog egy csomó mindent az otthonában. Jó ember volt, jó pasi, mégis szakítottam vele. Tudtam, hogy így nem fog menni. Pedig ez aztán egy igazán röhejes és banális indok.

További ilyen példák, hogy égjen-e a lámpa, szólhat-e a TV, milyen meleg legyen a lakásban…és még ezer olyan csip-csup nézeteltérés, amire egyáltalán nem gondolunk. Voltak még másokkal is hasonlóan nevetségesnek tűnő kapcsolati különbözőségeim, volt, amelyik nagyon hamar kiderült, volt, amelyikre sokat kellet várnom, de abban biztos vagyok, hogy nem csak a nagy dolgok számítanak az összeillésben. Azokat hamar kiderítjük. A mindennapi együttélésben azonban ezek az apró cseppek töltik csordultig a poharat. Hogy mit tudunk tenni? Azt nem tudom, hogy utólag mit lehet. Remélni tudom, hogy olyan erős a szeretet, hogy elfedi a hiányosságokat.

De ha újrakezdeném, akkor mindenképpen odafigyelnék a számomra fontos apróságokra is, nem csak azokra a sarkalatos kérdésekre, hogy milyen nézeteket vall, szereti-e a gyerekeket, vagy agresszív típus-e… Hanem számot vetnék az ízlésével, az érdeklődési körével, a társaságkedvelésével, a napirendjével, az aktivitási vágyával, a lustálkodási szokásaival, a humorával és ezernyi aprósággal, amik meg tudják édesíteni, vagy meg tudják gyilkolni az együttélést.

Mert igenis van, akivel jobban passzolunk egymáshoz. Nem jobb vagy rosszabb, mint a többi, csak számunkra megfelelőbb. Illik hozzánk, mint kulcs a zárba.

****