Együtt élni egy szenvedélybeteggel.

• Adrien Mayer
• 2016. április 7. csütörtök

Ez nem az a vidám téma, amit igazán szeretnék megosztani a világgal, de muszáj egyszer leírnom. Hogy ha ilyen cipőben jársz, ne érezd magad egyedül. Mert én pontosan tudom, hogy milyen érzés az amikor szégyelled, amikor megpróbálod eltusolni, amikor segíteni akarsz, miközben tudod, hogy mennyire reménytelen az egész… A többiek pedig nem értik. Akiknek nincs szenvedélybeteg a családtagjai között, nem tudják elválasztani az embert és a betegséget. Számukra az ilyen emberek gonoszak és bűnözők, mert lopnak, csalnak, hazudnak és tönkreteszik a családjukat. Magyarázhatod nekik, hogy olyankor nem tudják, mit csinálnak, a kényszer hajtja a tetteiket, dehogy akarnak ők bántani, csak kell a pénz. Bármi áron. Legjobb esetben is csak egy lemondó kézlegyintés a válasz. 

A szenvedélybetegségnek sok száz fajtája van és millió árnyalata. Hogy milyen mélyre süllyed bele az illető, az semmivel sem jósolható. Lehet, hogy megáll egy szinten, lehet, hogy elmegy a legvégsőkig.  Az alkohol és a drogok a halálba visznek, a szerencsejátékok a nyomorba, a zabálás az önundorba…mindenki tudja. Az alany is, de nincs megállás. Valami elpattan ott benn és onnantól nem ura a cselekedeteinek. Hajtja a szenvedély a pusztulásba. Te pedig nézed tehetetlenül, amint a szeretted kicsúszik a markodból. Én tudom, miről beszélek. A legborzasztóbb az, hogy nincs segítség. Egyetlen kutató, pszichiáter, tudós, vagy orvos sem tudta még megfejteni biztosan a kialakulás okát, csak hipotézisek vannak ez ügyben, és a gyógymódok is teljességgel bizonytalanok. Szaladgálhatsz bárhova, ráköltheted a vagyonodat, a gyógyulás abszolút jósolhatatlan.

Marad a remény és a bizakodás abban az egyetlen kapaszkodóban, hogy sokan ki tudtak mászni a gödörből. Lehet, hogy ráment már a házasságuk, a vagyonuk, a fél életük, de kimásztak. Nekem pedig kutyakötelességem ott állni és támaszt nyújtani. A harmadik szenvedélybeteggel élek együtt. A nagyapámra ugyan csak halványan emlékszem, ő alkoholista volt. Meghalt. A férjem kártyázott. És most a gyerekem. Engem már nem könnyű átverni. Ismerem az összes kis trükköt, zsarolást, az állandó üres ígéreteket és fogadkozásokat, a fenyegetőzést, az agresszív rohamokat, miközben tudom, hogy egy okos, kedves, roppant értelmes lényt tart a markában a betegség. Aki ráadásul tisztában van a betegségével 2 évnyi tagadás után. A gyerekedtől elválni sem tudsz. A szerencsejátékba belehalni sem fog. Nincs eszközöm más, csak a beszéd, beszéd, beszéd. És a hit, hogy irdatlan akarattal le fogja egyszer győzni a szenvedélyét.

Mert az elhatározás megvan. Nyugodtan lehet vele nagyon komolyan elbeszélgetni a témáról, tájékozott az ügyben. Járt több terápián is, de azok nem segítenek.  Ehhez vasakaratra lenne szükség, ami neki nincs, hiába tud mindent. Akaratot pedig nem tudsz neki adni. Szeretetet igen, támogatást igen, még akkor is, ha már a végsőkig kifosztott, ha már nem tudsz benne bízni, ha már kisírtad a szemedet, és végigolvastad az összes cikket. Adtál már annyi pénzt, kértél már kölcsön is, mert segíteni szeretnél. De nem tudsz, mert az akarat az nem hitelezhető. Elzárod a pénztárcádat, becsukod a füledet a könyörgésekre, és megpróbálsz hinni….

Az ő szemszögükből nézve egy zseniális oldal, ha érdekel : http://www.gamblersanonymous.hu/