Ez mutatja meg a hozzáállásodat a dolgokhoz, hogy pesszimizmusra hajlasz inkább, vagy optimista alkat vagy. Ha úgy látod ezt a poharat, mint már félig kiürültet, akkor a múltba tekintgetsz sóhajtozva. Lásd inkább még a lehetőségek poharának! Könnyű mondani, igaz?
Sajnos igaz. Sokkal könnyebb mondani, mint megvalósítani azt a sok jó tanácsot, amivel bombáznak minket. Pozitív gondolkodás! Változtass az életszemléleteden! Csak előre nézz! Retro jelszóként ez így hangzott: “Arccal a vasút felé avagy a lenini úton előre!” Tudod, hogy így van, tudod, hogy meg kéne tenned, de mi a fenét csinálj, ha nem olyan a beállítottságod? Ha gyenge vagy változtatni? Ha kevés az elhatározás, mert a körülmények lefelé húznak és csak irigykedsz azokra a szerencsés emberekre, akik derűvel tudják fogadni az élet csapásait?
Fogalmam sincs, hogy 20 éve mit válaszoltam volna erre a kérdésre. Már nem emlékszem. Azt viszont tudom, hogy idővel és rengeteg gyakorlással sikerült magam feltornászni az erős, mosolygós lények táborába, ahol határozottan kellemesebb a lét. Pedig nem történik velem sem más, csak egyszerűen más szemszögből látom a dolgokat.
Régebben, ha elveszítettem volna a munkámat, baromira kétségbeestem volna, ami megbénítja az embert. Ma egy új lehetőségnek, valami új kezdetének látom, ahol megvalósíthatom esetleg egy régi vágyamat, találkozhatok valakivel, és amúgy is, változatosság, ami ugyebár gyönyörködtet.
A szakítás utáni egyedüllétekre úgy tudok tekinteni, mint időre, amikor végre nem kell alkalmazkodnom senkihez, azt a zenét hallgathatom, amit én akarok, akkor ehetek és azt, amit én akarok, amikor nincs tele a szennyes büdös zoknikkal, és nem kell kötelezően bekapcsolni a tv-t este, mehetek oda ahova szeretnék,akivel csak szeretnék…. Önáltatás? Meglehet, de ha egyszer sokkal jobban érzem magam tőle….
Csak visszanézve látom, hogy tényleg megtörtént. Talán 35 lehettem. A második kisfiam rettentően melankolikus, pesszimista alkattal lett megáldva, sokat szenvedtem vele, beleélve magamat az ő kis fájdalmaiba. Ő mindig úgy látta, hogy már félig üres a pohár. Nagyon szeretni való kis lény volt, sokszor meghívták szülinapi zsúrokra, együtt játszásokra. Szinte kivétel nélkül úgy hoztam el, hogy keservesen sírt, amiatt, hogy vége van az eseménynek. Ha nagyon jól érezte magát, még jobban bánkódott az elmúlás miatt. Borzasztóan nehéz volt mindkettőnknek, noha örültem az őt körülvevő népszerűségnek, de rettegtem minden egyes vendégeskedéstől. Ott még nem volt semmi baja, de amint kiléptünk az ajtón, összetört teljesen, hogy miért is lett vége. Minden találékonyságomra szükségem volt, hogy megvigasztaljam. Ugyanígy a piros pontokkal kisiskolás korában és gyakorlatilag az élet minden területén. Képtelen volt meglátni a jó oldalt. Hatalmas repertoárt állítottam össze magamban az olyan pozitív érvelésekből és biztatásokból, mint “gondold végig, hogy neked mennyire jó volt….örülj nagyon, hogy milyen csodás emlékeket gyűjthetsz…mennyi klassz dolog történik veled, míg más gyerekek unatkoznak…nemsokára jön a következő zsúr, addig tervezgess rá!…holnap biztosan kapsz piros pontot, minden nap nem lehet… Ilyenféle közhelyes vigaszokat gyártottam évekig és hajtogattam teljes beleéléssel, hogy őt meggyőzzem, míg egyszer csak azt vettem észre, hogy “úgy maradtam.”
