Ami nagy tűzzel ég, hamar elparázslik…

Ismered azt az érzést, amikor annyira odavagy valamiért, vagy valakiért, hogy szinte lángolsz? Nemcsak a szerelemre gondolok, azt persze, hogy ismered, de amikor olyan szenvedéllyel veted bele magad egy-egy hobbiba, valamilyen tevékenységbe, hogy teljesen kitölti a gondolataidat és minden idődet. Gondolom, ez az alkotás tüze, mondjuk amikor egy festő feláldozza az éjszakáit és a nappalait, szinte nem is eszik, mert ott van a tűz az ujjai hegyében és át akarja vinni a vászonra. Vagy amikor egy író fejében megszületik egy történet, és addig nem tud aludni sem, míg papírra nem vetette minden szavát… Amikor pedig megszületett a mű, jön az üresség és az újratöltődés időszaka.

Fura dolog, de én csak tegnap este, 51 évesen jöttem rá a teraszon üldögélve, hogy az egész életemet így éltem le, holott sem művész, sem tehetség nem vagyok. Csak egy egyszerű nő, egy anyuka, háziasszony, alkalmazott… De tűz vezérel és minden cselekedetem alkotás akar lenni. Mindenbe iszonyú vehemenciával vetem bele magamat és szükségem van a lángolásra. Az alkotás tesz boldoggá, dinamikussá, de nem úgy, mint egy festőnél, hogy egy irányba terjed az érdeklődésem. Ezer dologba belefogok, rászánom az éjszakáimat, az összes gondolatomat, tervezek, lobogok nagy lánggal, alig főzök a családomnak (kivéve, ha épp a gasztronómia az újdonsült “szerelmem”). Ilyenkor alig tudok másra figyelni, csak égek-égek… aztán egyszerre csak husss… kiéltem magam és már csak a hamu marad. Roppant ijesztő, és egyáltalán nem értem, hogy ezt eddig miért nem vettem észre, miért nem tudatosult bennem?

Kreatívnak ismernek, dinamikusnak és ötletekkel telinek, ami így is van, eddig büszke is voltam rá, aztán tegnap este mellbe vágott a felismerés, hogy ez borzalmasan nehéz adomány. Nem tudok gyökeret ereszteni, nem tudok lazítani, semmit tenni, mert ez a föllobbanás és elhamvadás alkotja a teljes életemet. Mert nem csak alkotok, hanem költözöm is állandóan, sok szakmát is kitanultam, tanfolyamokat végzek, és a hobbijaim is rettentő sok időt igényelnek.

Mintha nem találnám a helyem. Miközben én remekül érzem magam mindenütt. Csak megunom és másra vágyom. Nem jobbra, csak újra, amibe megint teljes erővel vethetem bele magam. Vajon ez így normális? Nem tudom. Tegnap az a megdöbbentő érzésem támadt, hogy nem az, én valahogy kilógok, olyan fura szerzet vagyok. De én nem szeretnék furcsa nő lenni! Azt látom, hogy a környezetemben élők zöme egy azon helyen éli le az életét, legfeljebb egyszer-kétszer költözködik. Én már majdnem 20-szor!! Igaz, hogy annak a nagy része az előrelépést szolgálta, de most más szemszögből látom. Mert újat akartam tervezni, újat akartam létrehozni…

Milliók dolgozzák le az életüket egy munkahelyen, én viszont most ezzel a legutóbbi 8 évvel egyéni rekordot döntöttem, de előtte szinte évente váltottam. Új iskola, új tanfolyam, új szakma. Voltam vendéglátós, külkereskedő, házvezetőnő,eladó, üzletvezető, személyi titkár, dekoratőr és most fogászati asszisztens. Annyi mindent ki akartam próbálni. Mindről van papírom és mindet szerettem is egy darabig, azután meguntam. Van egy óvodapedagógusi diplomám is, de azt már a harmadévre tudtam, hogy nem fogom csinálni. 

Ezt a nyughatatlanságom leginkább a kreatív vénámat, a hobbijaimat érintette már gyerekkorom óta. Mindenért odavagyok, ami alkotás. Még gimis koromban pár hét alatt megkötöttem néhány norvég mintás pulóvert a barátaimnak iszonyú lelkesedéssel, még órák alatt a suliban is kötögetve, aztán évekig nem voltam hajlandó, mert megcsömörlöttem. Ekkor beindult a gobelein projekt, hímeztem éjjel nappal, míg a nagynénik és nagymamák falán és párnáin volt hely. Azóta sem csináltam soha többé. Festettem képkereteket, írtam verseket, varrtam rucikat (az odáig növekedett, hogy egy kis műhelyt is kibéreltem és berendeztem hogy azután kiürítsem pár hónap múltán), decoupage dobozokat készítettem százával és alkottam mindent, amit csak el tudsz képzelni. Óriási lelkesedés, hatalmas tűz…Még alvás helyett is csináltam hetekig-hónapokig, azután jött a csömör. Így ment ez évtizedekig, és csak most jöttem rá, hogy valami nem volt rendben velem.

Nem találtam a helyem, nem találtam magam. 

És a legszebb, hogy erre sosem gondoltam, észre sem vettem, hogy hibádzik valami. Ha visszanézek, látom, hogyan változott a világlátásom is folyamatosan. Meg a fiúk. Csak kerestem kutattam és százat találtam, de Egyet nem. Mostanra talán lenyugodtam kissé, a hobbijaim is elég állandóak, ámde változatosak. Stílusom is lett, egyedi és már nem kutatom ezerrel magamat, meg a helyemet a világban.

A változatosságot persze most is kedvelem, de nem űzöm-hajtom keresztül az univerzumon át. Most is fenn vagyok éjjeleken át, ha írok, ha meglepetéspartikat tervezek, vagy ha különleges tortát készítek egy szeretteimnek. Sőt még költözöm is muszájból, de már nem azért mert nem akarok gyökeret ereszteni. És persze, hogy ég a tűz bennem, hisz ilyennek születtem, de már nem akkora lánggal, hogy percek alatt elhamvasszon mindent körülöttem.