Nem arra a nagy pulykazabálós amerikai ünnepre gondolok, a Hálaadásra, ami náluk az évnek egyetlen napján szokásos, hanem egy apró gondolatrendező napi rítusra, ami szerintem roppant megnyugtató és pozitív irányba tereli a lelki békénket. Rengeteg gondolat, terv, öröm, fájdalom, aggódás, kétség, remény…kering az ember fejében minden áldott nap és néha úgy érzed, hogy már szétvetik a fejedet, hogy egyetlen dologgal sem tudsz normálisan megbirkózni, nemhogy azzal a millióval, ami éppen a felszínen van. Mindig van aktuális feladat, tervezni való, elintéznivaló, de jöhet olyan időszak, amikor egyszerre több fontos átgondolni való téma merül fel. Vannak meghatározható feladatok, például, hogy mit kell venni, hányra kell vinni a gyereket edzésre, mit kell elintézni a hivatalban…ezt könnyű rendszerezni. Tudod és kész.
Bizonyos területeken a listázás kielégítően megnyugtató, mivel látom összeszedve a dolgokat, és haladhatok a listák mentén. Pipa, pipa, pipa. Az remek. De mi van a száguldó, kesze-kusza gondolataimmal, a hullámzó érzelmeimmel? Azokat mégsem listázhatom és pipálhatom ki. Márpedig mindnyájunk fejében van időnként totális káosz. Nálam elég gyakran. Ilyenkor bevetem a “lecsendesítési” módszeremet. Teljesen mindegy, hogy hívő vagy-e, vagy ezoterista, a sorsod útját járod-e, vagy a karmádat töltöd be, így vagy úgy kapcsolatban állsz a mindenséggel.Hitedtől függően imádkozhatsz Szűz Máriához, a szentekhez, Jézushoz, fordulhatsz az angyalokhoz, de a lényeg a beszélgetésben van. Hogy végig gondold és elmondd a problémáidat összeszedetten valakinek, egy olyan lénynek, akiben maximálisan megbízol, és akinek számítasz a segítségére és mivel nem kell nagy fogalmazást írnod, mert feltehetően érteni fog szavak nélkül is, elég, ha csak az érzéseidet, a gondolatfoszlányaidat adod át neki.
Mindig szakítok pár percet arra, hogy egy nyugodt kis beszédbe elegyedjünk. Néha valójában csak pár pillanat, egy röpke fohász, de van, hogy több. Mintha egy tanácsadóhoz fordulnék, csak annál sokkal meghittebb érzés. Nem kell hozzá templomba menni, én nem is szeretek, csak úgy. Munka közben, kocsivezetés közben, vasalás közben… bármikor, amikor csak pörögnek a fejedben a gondolatok. Lehet, hogy rögtön érkezik valamiféle válasz, mondjuk, egyszerűen megszületik bennem egy út, egy döntés, vagy megpillantom a lehetőséget, ami az orrom előtt volt, csak a fejemben lévő hurrikántól nem vettem észre. Máskor várat magára a tanács, de már az önmagában meg tud nyugtatni, ahogy végigmegyek a dolgaimon, ahogy sorba veszem őket, ahogy elmondom. Ez persze csak az én módom, de azt hiszem sokan vagyunk vele így. Ki-ki másként, de “imádkozunk”, mert szükségünk van rá a belső békénk megteremtéséhez. Szükségünk van arra, hogy meghallgassanak. Járhatsz pszichológushoz, az pont ugyanezzel a mechanizmussal működik, csak éppenséggel sokkal drágább és kevésbé bensőséges kapcsolat. Beszélgethetsz a barátnőddel, de 100%ban nem tudsz benne bízni, mindent neki sem tudsz elmondani. Nekem fontos ez a pár perc, vagy csak pár pillanat visszavonulás magamba. Rengeteget segít a gondolat- és érzelem rendezésben.
A kislányomnak úgy tanítom, hogy esténként gondolja végig a napját és ha ott ül az angyalkája az ágya végében, mesélje el neki. Ha valakit bántott, kérjen bocsánatot, ha őt bántották, próbálja letenni, ha jó történt, azt pedig köszönje meg.
Úgy tartja a mondás, hogy “sohase feküdj le haraggal a szívedben.”
