Egyszer muszáj leírnom ezt a történetet, mert ez életem egyik legmeghatározóbb élménye, amit szeretnék végre megérteni és letenni, hogy ne feszítsen széjjel, hogy ne kísértsen álmomban…de ez lehetetlen. Akik ismernek, ismerik a történetet is, enélkül szinte nem is tudnak rám gondolni. Részem lett, részem volt mindig is azt hiszem. Csak egy történet, van ugyan tanulsága, de nincs befejezése, csak egy fura csodás mese egy fura csodás véletlen, aminek a létezésében nem is hiszek igazán.
A 80-as évek elején diákként úgy faltuk az életet, ahogy az a fiatalok körében csak elképzelhető. Az akkori “trendnek” megfelelően házibuliról házibulira jártunk, egyik egyetemi klubból a másik diszkóba vándoroltunk, koncerteken csápoltunk és minimum 2-3 fiúval flörtöltünk párhuzamosan. De jó is volt! Könnyedén, szabadon, állandóan feltöltve, tele érzelmekkel, amik bizony sokszor csalódáshoz vezettek, de ez volt az életünk. Egy ilyen csalódás miatt szó szerint elmenekültem Kanadába pár hónapra dolgozni, és kiheverni a történteket. Ott ismerkedtem meg egy kedves, komoly magyar származású fiatalemberrel, aki megteremtette már a maga egzisztenciáját és feleségül kért.
Itthon viszont semmi sem változott és hamarosan újra belecseppentem a házibulik és klubok világába, ahol ráadásul most még a középpontba is kerültem, mint érdekesség, ” a lány, aki mindjárt férjhez megy a gazdag kanadaihoz.” Így a srácoknak is izgalmasabb és egyszerűbb eset lettem, mert vélhetően nem akarom őket lekötni, a vőlegény messze van, de mégis van, úgyhogy a hódítások célkeresztjében találtam magam. Jól esett. Klassz volt vágyott nőnek lenni, nem tagadom.
A száguldó gondolataim, a csalódottságom, az elképesztő arcátlansága miatt érzett dühöm miatt a vacsora részletei a homályba vesztek, csak arra emlékszem, hogy valamikor az éjszaka folyamán, miután hazafuvaroztuk a barátnőjét, kitett minket a kocsiból és utunkra bocsájtott azzal, hogy “Járjatok!” Ez a mondata a mai napig a fülemben cseng, és mivel nemrégiben találkoztunk egy 50.szülinapon, most már tudom, hogy ő sem felejtette el azóta sem. De én nem akartam járni ezzel a vadidegennel. Egyáltalán látni sem akartam többé.
A mai napig ő testesíti meg a szememben a Férfit. Erős és udvarias. Harcosként indul egy-egy meccsen, kemény az életben, de gyengéd a szerelemben. Küzd a céljaiért, de elbűvölő a nőkkel. Mindig hazakísért, pedig iszonyú sokat kellett utána gyalogolnia. Virágot hozott és lesegítette a kabátomat, mindig mosolygott és belebújhattam a nagy mackós ölelésébe. Órákig ácsorogtunk a házunk előtt, mert nem akaródzott elszakadni. Hetek teltek el olyan lila ködben, amiről nem is álmodtam. Szakítottam a kanadai vőlegényemmel, és összevesztem ez miatt rokonsággal, mert nem értették. Én sem értettem, de nem is érdekelt. Aztán egyszercsak egy részeg házibuli után felosontunk nagy titokban a szobámba…Nem emlékszem, mi történt, fogalmam sincs, hogy miket mondhattam, de másnap egy csokor rózsával a kezében roppant stílusosan szakított velem. Csak annyit tudtam meg, hogy ledegradáltam, lehúztam, magam alá akartam gyűrni lelkileg és ezt nem tudta elfogadni.
Annyira szenvedtem, mint még életemben soha. Nem akartam nélküle létezni. Nem emlékszem szinte a napokra, hetekre, nem csináltam semmit, nem mentem sehova, csak sírtam és ostoroztam magam. Az volt a legrosszabb, hogy még csak nem is tudtam, hogy mi történt valójában, mert nem emlékeztem rá. Majdnem két évembe telt, míg a sajgás elmúlt, de elfelejteni sosem tudtam, talán pont az elvarratlan szálak miatt. De az élet ment tovább és őt többé nem láttam. Messze lakott. Akadt egy-egy közös ismerősünk, de csak a szívem fájt eleinte, ha halottam róla, aztán már az is elmúlt. Lettek új kapcsolataim, férjhez mentem és születtek gyerekeim is, mígnem 20 évnyi házasság után 4 éve elváltam.
Új életet kezdtem új környezetben, új ismerősökkel, új házban, és a legkisebb gyerekem első osztályos lett. Egyik reggel egy anyukatársammal autóztam éppen haza és csevegtünk mindenféléről, amikor is rámutatott az utcán egy pasira, hogy ő az új szomszédja. Elvált ő is, és most költözött ide. Nem volt ismerős és nem is igen érdekelt, de azért megkérdeztem a nevét. Olyan volt, mint egy ökölcsapás, amikor kimondta. Képtelen voltam elhinni. Egyszerűen lehetetlennek tűnt, hogy ideköltözött mellém alig egy utcára életem nagy szerelme és ráadásul függetlenül. Nem tudtam egy helyben maradni, járkáltam otthon, mint egy ketrecbe zárt oroszlán, és száguldottak a gondolataim.
Azonnal válaszolt, amint megkapta és át is jött hozzánk hamarosan. Álltunk a kapuban az esti sötétben és fürkésztük egymást. A régi-új arcvonásokat. Nem akartam bemenni a házba, mert bizony nyomot hagy ennyi év és úgy gondoltam, hogy nekem jobban áll a sötétség. Nem tudom, ő mit gondolt. Kezében ugyanolyan rózsacsokor, mint amilyen a szakításunkkor. Azt hiszem szinte egyetlen értelmes mondatot sem tudtam kinyögni. Idegenek voltunk, mégis meghitten ismerősek… Elkezdett átjárogatni hozzánk, összebarátkozott a gyerekeimmel is, és egyre sűrűbb vacsoravendég lett. Megtudtam, hogy van barátnője, de figyelmen kívül akartam hagyni, mert úgy éreztem, hogy hozzám tartozik. Mert különben mi értelme lenne ennek a mesébe illő találkozásnak? Miért történt volna mindez velünk?
A reményeim, mint a libikóka, úgy játszottak velem. Állandóan jelen volt az életemben fizikailag is, éreztem a szeretetét is, de csak egy lény volt mellettem, nem egy férfi. Már azzal is meggyanúsítottam, hogy impotens, bár tudtam, hogy mindig van barátnője. Három évig reménykedtem, hogy elfelejti, hogy valaha összetörtem az önérzetét, lenyomtam az egoját, több akartam lenni, mint ő, bár igazából még a mai napig nem tudom, mi történt azon az éjszakán, mert nem árulja el. Azt hiszi, hogy tudom. De nem!! Mindenesetre sosem bocsájtotta meg nekem.
Talán ezzel, hogy megírtam a történetét, el tudom végre engedni..
