Mit írsz? Blogok, naplók, mesék és egyéb rokonok

• Adrien Mayer
• 2016. április 22. péntek

Óooh, igen az írás. Nagyon szeretem. Ami azt illeti, nem tudom, hogy ez genetika, vagy csak egy hobbi, mindenesetre emberemlékezet óta írok. Sohasem gondoltam rá, hogy hivatásomul válasszam, egyszerűen csak írtam örömből. Mint olyan sokan. A genetikára nem tudok választ adni, mert egy analfabéta nagymama mellett növekedtem, de abban biztos vagyok, hogy ez úgy van, mint a “nem minden rovar bogár, de minden bogár rovar”-ral, hogy nem mindenki ír, aki sokat olvas, de mindenki olvas, aki írni kezd.

A kislányom szerencsére a fiaimmal ellentétben nagyon szereti bújni a könyveket.Rajta vettem észre, hogy mostanában írogat is. Naplót ír. Titkosat. Meséket, apró történeteket talál ki, és ahogy a szókincse bővül, úgy javul a stílusa is. Egy barátnőm, aki szintén tetemes könyvtárral rendelkezik, verseket ír. Gyönyörűeket. 

Számtalan ismerősömről tudom, hogy ilyen vagy olyan formában megpróbálkozott már az írással. Például naplót írnak, vagy meséket a gyerekeiknek, verseket a túlcsorduló érzelmeik kifejezésére…  Szerintem ez állati jó, bár a hivatásos írók biztosan csak somolyognának ezen. Vagy irigykednek, hihi. 

Mert a szavaknak és a betűknek varázsuk van. Lenyomatok rólunk, a gondolataink kivetítései. Szerintem mindenki tud írni. Illetve tudna, ha akarna, ha lenne hozzá kedve, vagy egyáltalán eszébe jutna, hogy írjon. Az írás az önkifejezés módja. Kitűnő pszichológiai gyakorlat, terápiás módszer, kifejezetten ajánlott a gondolatok rendezésére, az érzelmeink tisztázására.

Bárki tapasztalhatja, aki megpróbálja. Ne ijedj meg, nem kell közzétenni. Csak egyszerűen fogja az ember a tollat, és elkezdi kiírni magából a száguldozó gondolatait. Nem baj, ha tele van helyesírási hibákkal, nem baj, ha csúnya, nem baj, ha spongyola a fogalmazás, a lényeg az, hogy engedi az ember kifolyni az érzéseket a papírra, néha olyan összevisszaságban, hogy már már átláthatatlan, de egy idő után fantasztikus könnyedség vesz rajtunk erőt, mintha letettük volna a terhünket. És írunk. Fut a toll, vagy szalad az ujj a billentyűzeten. Nem kell hozzá tehetség, csak engedd ki a gőzt. Felejtsd el a gondokat, Csak írj!

A napló írás is egyfajta rendezés. Mintha megpróbálnánk elmenteni és sorba állítani az életünk momentumait. Elcsípni és konzerválni egy-egy hangulatot, érzést, hogy el ne veszítsük. De beleírjuk (legalább is én) a dühünket, a fájdalmainkat is, vagy bármit, amit szeretnénk, és ez nagy megkönnyebbülést hoz. Még káromkodhatunk is nyugodtan, senki sem fogja tudni. Legalábbis reméljük. Leírjuk és megnyugszunk tőle. Az én naplóimat, ha kiadnám nyomtatásban, a Háború és béke egy rövid kis novella lenne hozzá képest. Egyszer majd visszaolvasom. Talán. Mindenesetre tökéletes megoldás a gőz kiengedésére is. Próbáld ki!

Minden egyes írónak, költőnek, ugyanúgy, mint a festőknek vagy bármely művésznek jellegzetes, egyedi stílusa van. Felismerhetők a tipikus kézjegyek a versekben, megfigyelhetők a regényekben , benne vannak minden műben. Mert benne van maga az alkotó. Beleszőve az emlékei, az érzelmei, a gondolatai, a véleménye, a hovatartozása… még akkor is, ha csak kitaláció, amit ír. Még az író hangulata is kitalálható. Viseli a lenyomatát az alkotónak. És az jó. Csak nem mindig akarunk nyilvánossá válni. Ekkor jön a napló, vagy a mese.

A mesékben az a fantasztikus, hogy fantasztikus:)) Azaz minden álmodat, vágyadat és fantáziádat beleszőheted, olyan helyeket és neveket adhatsz, amiket csak el tudsz képzelni, és az összes rejtett érzelmedet, emlékedet úgy vetheted papírra, hogy nem mondtad el senkinek, elmondtad hát mindenkinek. Én meséket régen találtam ki, a saját gyerekeimnek, és mind nagyon élveztük. Azután ők tovább szőtték és onnantól már nem az én sztorim volt, hanem az övék. Önálló életre kelt.

Ha nagyon jó kedvem kerekedik, akkor meg költünk. Egyik rím rakódik a másikra, és óvodás stílusú, ámde roppant vicces kis versek születnek, néha igen hosszasan. Van, hogy bevittük az oviba vagy a suliba és nagyon örültek neki a gyerekek.  De mindig gügye verses meghívókat gyártok az eseményekre is, sőt a barátaim szülinapjára is, az emlékkönyvekbe is. Abszolút felismerhetőek, hogy tőlem származnak, nem is értem, hogy ez hogyan lehet. Nem direkt van az biztos.

Ugyanilyen jellegzetesek a blogok is,hiszen magukon viselik a blogtulajdonos személyiségének jegyeit, azzal a különbséggel, hogy szerkesztheted tetszés szerint, nem kell radírozni és ötszáz vázlatot eldobálni. Biztos, hogy mindig magadat adod, ami neked fontos, ami neked tetszik. Viszont az is biztos, hogy mások is olvassák, szóval a nagy érzelmi elragadtatásban se írj bele kompromittáló dolgokat, mert hamarosan meglepődsz.

Azért írj! Dühfüzetet, pániknaplót, elérendő céljaim jegyzeteket… Legalább próbáld ki egyszer, ha nagyon feszült vagy!  Azzal ütik el sokan a dolgot, hogy dehogy van nekem ahhoz kedvem. Vagy azt mondják, hogy nincs hozzá tehetségem… Jó hír : nem kell hozzá tehetség. Csak leülsz, kezedbe veszed a tollat és elkezded leírni, ami csak jön. Ne gondolkozz, csak engedd!  Előbb akadozni fog, aztán kidugul, mint a lefolyó, és már csordogál is. Ne figyelj magára az írásra, a helyesírásra, semmire, csak a kiengedésre. Ha hétpecsétes titkot írtál le, az is szuper, csak akkor lehetőleg ne felejtsd az asztalon !