Lehet, hogy én kommunikálok rosszul. Nem tudom. De sok barátnőm és ismerősöm is panaszkodik arról, hogy valami nem stimmel. A férfiak nem értik meg őket, nem hallgatják meg őket, nem figyelnek rájuk… Nem értenek egyet velük, de az érveikre nem figyelnek. Ha kérnek valamit, az süket fülekre talál. Mintha falra hányt borsó volna, amit a párjuknak mondanak. Pedig, ha már a borsónál tartunk, akkor mi nők és férfiak összetartozunk, (mint a borsó meg a héja – mondaná egy barátnőm:))
Írtam már az eltérő kommunikációról, pontosabban arról, hogyan közelítsük meg a férfiakat, de ezt az írást most a kedves úriembereknek szánom, hogy ők is próbáljanak megérteni minket, elfogadni azt a rakás női vonást, amire mindig hivatkoznak. Sok veszekedés lenne elkerülhető, ha el tudnák fogadni azt a sok “női hülyeséget”, amire csak legyintenek, becsukják a fülüket, vagy éppen jól felhúzzák magukat rajta. Nem direkt van. Ilyenek vagyunk, mint ahogy Ti meg “olyanok”.
Nem minden hiszti, amit annak tituláltok. Nem hisztizek, csak éppen szeretném, hogy hallgass meg. Ne vonulj ki a szobából és ne legyints rám, ha szeretném kifejteni a véleményemet. Nincs azzal semmi baj, ha nem értesz egyet, csak beszéljünk róla. Nem kell feltétlenül legyőznöd, csak próbálj meggyőzni, úgy hogy értsem. Ne úgy, hogy lebutázol. Nem hisztizek, de kérlek, lásd be, hogy nekem is lehet igazam. Mert én esetleg másképp gondolom, amivel semmi baj nincs. Beszélgess velem, és ne csak kijelents! Akkor is, ha nehezedre esik hosszasan beszélgetni a szerinted semmiről. Mert az a semmi nekem valami.
Ne várd, hogy mindig csak én közeledjek, hogy aztán azt nagy kegyesen fogadhasd. Nem kevesebb leszel tőle, hanem több és jobb az én szememben legalábbis, ha te is engedsz néha, még akkor is ha duzzogok. Jó, rendben, a haveroknak nem kell tudni róla. Meg senki másnak, csak nekem. Add fel a sértődöttséged és simogass meg, mondj két kedves szót, hogy megnyugodjak! Vagy vicceld el, és nevessünk rajta, nevessünk a hülye vitánkon, de ne vonulj el sértődötten és csapd rám az ajtót!
Mondd ki nyugodtan, mert nem vagyok gondolatolvasó. Tudod, mi csajok szeretjük a szavakat. Igen, gyakran használjuk is őket, beszélünk is többet, mint ti szeretnétek, de nekünk ez a természetes és erre van igényünk! Hallani akarjuk a dolgokat elölről hátra, hátulról előre. Csócsáljuk, átgondoljuk, megvizsgáljuk… Ha szeretnél velem tudatni valamit, akkor kérlek beszélj róla, ne csak két szót vess oda! Tudom, hogy neked ez nehéz, mint ahogy nekem nehéz hallgatni, de próbáld meg néha légyszíves!
Nem direkt van, nem terrorizálni akarlak, sem meghatni, csak sírok. Direkt nem megy. De visszatartani sem tudom, mert egyszer csak megindul a szememből a könny, és nem tudom elzárni a csapot. Nem szánalmas vagyok tőle, nem hisztis, nem manipulátor, csak egy emocionális nő. Ne mondd, hogy már megint mit bőgsz? Ez nem igazságos. Én sem szólok rád, hogy hagyd már abba a kopaszodást például. Inkább vigasztalj meg, vagy csak mosolyogj rám, hogy megvigasztalódjak.
Értsd meg, ez egy örömforrás, mint a csokievés, vagy neked a motorozás. Tudom pontosan, hogy felesleges megvennem a sokadik cuccot, de nekem az örömet okoz, mint neked a motorod hangja. Jó, értem, hogy pénzkidobás, tudom is, de ez nekem olyan, mint amikor te kiülsz horgászni. Én azt nem értem, te meg ezt. Téged az kapcsol ki, engem meg ez. Nem szükségből vásárolok, hanem élvezetből. Kérlek fogadd el! És ne morogj mindig miatta!
Szeretem ezt is hallani. Szeretem, ha megdicséred a frizurámat, az új ruhámat, a főztömet, az írásomat… egyáltalán, ha mondasz valami pozitívat arról, amit tettem. Akkor érzem, hogy figyelsz rám. Az sem baj, ha ez csak egy kis füllentés, de nekem hallanom kell. Szavakkal, mint azt, hogy szeretsz. Mert buzdításra vágyunk és elismerésre. Hogy ne fásuljak bele, ne érezzem, hogy semmi értelme, ne váljon mindennapi rutinná és minden szürkévé.
Nem az. Rengeteg időmbe, munkámba és energiámba kerül az, hogy ki legyen mosva a szennyes, tiszta legyen a lakás vagy ebéd kerüljön az asztalra. Sorban állás, cipekedés, mosogatás és millió dolog kell akár a legegyszerűbb vacsorához is. Próbáld csak utánam csinálni! Ha pedig én csinálom, akkor kérlek becsüld meg, ne vedd tök természetesnek. Szívesebben megcsinálom, ha tudom, hogy örülsz neki, és kifejezed az elismerésedet.
És ha ezt érezzük, ha tudjuk, akkor sokszorosan adjuk vissza. Mert Nők vagyunk, lélekkel…
