a szülők nem normálisak.
Beleértve magamat is, mégpedig sokszorosan. Egy egész vagyont költöttem eddig a semmire. Hogy ez hogyan derült ki?? Nekiálltam összepakolni a kislányom szobáját. Ezen közben válogatott káromkodások hagyták el a számat, és az indulatok labirintusába kerültem. Többször pályát módosítottam gondolatban, és lettem először törvényhozó, majd média szakember meg anti-reklám manager… míg végül csak egy egyszerű, kétségbeesett anyuka maradtam, aki azt kérdi :
Képzeljék el, kiborítottam azt a játékos dobozt, amiben az apróságok lapultak (illetve inkább tornyosultak ) és rendes jó háziasszony módjára elkezdtem őket szétszortírozni. Amivel szembesültem, az sokkoló volt. Egy komplett kis vagyon hevert előttem semmire sem jó és haszontalan limlomban. Kinder figurák és Mc Donalds játékok például. De egy rakás más gyűjtemény is, mint például a leghaszontalanabbnak ítélt Shopkinsok, Katchoosok, Toonz-ok, kicsit kedvesebb Bulimanók, Yohoo & Friends figurák és még egy rakat más.
Értem én a gyűjtőszenvedélyt. Én is gyűjtöttem a kártyanaptárat, de az ingyen volt. Gyűjtöttem a bélyeget, de az értéket képviselt. Gyűjtöttem a szalvétákat is, de azt el lehetett használni… Ami viszont most előttem van, az csak egy kukába való vacak kupac. Horror összegért. És erre mind én adtam ki pénzt. Én marha! Ismerik ezeket egyáltalán? Ha nem, már nem is fogják. Már leáldoztak és nem kár értük, mondhatom.
Azok a nyomorult reklámok, amik elhitetik a gyerekekkel, hogy erre vágynak, hogy élni sem lehet ilyen szir-szarok nélkül, meg a majmolás, hogy “a Jucinak is van, akkor nekem is kell”… a szerető szülő meg bedől nekik, és megveszi azt a sok kacatot, ami igen rövid időn belül egy doboz mélyén landol, és soha többé nem jó semmire. Mert a szülő legfőbb vágya, hogy az a drága csemetéje nehogy hiányt szenvedjen valamiben, hogy nehogy lemaradjon a többiektől, de minimum is, hogy boldognak lássa. Persze ettől csak 5 percig lesz boldog. Ha pedig nem az van a tasakban, amit várt, jön a csalódás. És vehetünk másikat.
Én is szánalmas vagyok most a felháborodásommal, míg a gyártók és a reklámszakemberek dörzsölgetik a tenyerüket, mert bezsebeltek tőlünk egy vagyont a semmire. Ha jobban belegondolok, még csak nem is hibáztathatok senkit, kizárólag magamat. Mert ha nem lenne kereslet az ilyen jellegű termékekre, akkor gyártás sem lenne.Márpedig, ahogy látom, egyre szaporodnak az üzletek polcain a gyűjtendő kukatöltelékek. (mint otthon a kukabúvárok). Szépen bezacskózva, csillogón bedobozolva, kívánatossá téve.
Azért, hogy ne legyek teljesen igazságtalan, belátom, van egy-egy, ami igen is jó játék, sokat játszottak velük a lányok, de úgy meg vagy hamar tönkrementek, vagy elavulttá váltak, mert a drága gyártó évente újabb verzióját dobta piacra, hogy gyűjtsd tovább. Mint a Polli babák. Van gumihajú, rendes hajú, kis fejű, nagyobb fejű, kerek szemű, kicsi lábú… Alapvetően tök ugyanazok, mégis több tucatot kellett megvennünk, hogy lekövessük az aktuális trendet. Jó, így legalább benépesítettek egy egész várost. Igaz, hogy csupa csaj…
Vannak aztán a “még játszható” kategóriában futó Littlest Pet Shopos dolgok, meg a My Little Pónik és a gyengébb verzióban a Filly Pónik. Ezeknek viszont már olyan borsos az ára, hogy nem ugrik be csak úgy a kosárba belőle egy-egy példány, kifejezetten alkalmi ajándéknak veszi meg őket az ember, hogy aztán porolgathassa őket évekig a polcon. Nem is merem összeadni, hogy mennyi pénzt kiadtam rájuk. De legalább egynél többször vette kezébe az az édes, fantáziadús gyermek, aki ágyba fektet egy pillangót, meg bevásárolni küldi a teknőst. Már ez is valami.
