Van egy olyan érdekes női szindróma, amire mostanában egyre jobban felfigyelek, hogy hajlamosak vagyunk a dolgokat másképpen hallani, mint ahogyan azok valójában elhangzottak. Mögöttes tartalmakat, hátsó szándékokat, szépítést feltételezünk ott is, ahol nincs semmi az égvilágon.
Miért van ez így? Egy pasinak eszébe sem jut, hogy agyalni kezdjen azon, hogy amit egy kolléga mondott, az vajon úgy van-e tényleg…nem kezdi el boncolgatni a barátja hangszínét sem, hogy vajon az egy árnyalatnyival gúnyosabb, vagy megvetőbb volt-e a megszokottnál, és nem tépelődik túl sokat azon sem, ha azt mondja neki valaki, hogy most nem ér rá. Bezzeg a csajoknál egy olyan mondat, hogy “ Bocsi, de most nem érek rá “, egy egész gondolati és érzelmi lavinát indít el. Végigzongorázzuk az összes elképzelhető variációt, hogy csak így, magyarázat nélkül ezt miért vágták a képünkbe? Mert ez biztosan rejt valamit. Ha egy pasinak ezt mondod, akkor tudomásul veszi, és kész. Nem érsz rá és pont.
Nekünk tudnunk kell! Nekünk nem lehet egyszerűen azt mondani, hogy nem “érek rá.” ! Illetve lehet mondani, csak akkor végtelen kombinációk során fogunk eljutni egy általában totálisan irreális végkövetkeztetéshez. Ami senkinek sem jó. Enyhén szólva is. Nekünk tessék megmagyarázni, megindokolni, de minimum megmondani, hogy miért nem ér rá valaki. Vagy, hogy miért késik, vagy hogy miért nem akar eljönni. Olyan nincs, hogy “nagyon fáradt vagyok” vagy “most nem jó nekem”… Mert erre jön rögtön az óvódás kérdés, hogy Miért? Várjuk azt a választ, amit hallani akarunk. Ha viszont nem azt kapjuk, akkor beindul a matek meg a kombinatorika. Azt a tök egyszerű és egyértelmű választ, hogy “nincs kedvem”, vagy hogy “rengeteg dolgom van” nem tudjuk elfogadni. Tessék felsorolni, hogy mitől vagy fáradt, mi az, ami miatt nem érsz rá, és mikor tervezed, hogy ráérjél. Hogy erre hogyan fogunk reagálni, az már egy másik tészta, de egyszerűen nem érjük be a meztelen tényközléssel.
Ezek persze csak a tipikus, átlagos női reakciók, amik azért mutatnak árnyalatokat. Ahogyan a szavakra, mondatokra reagálunk, az nagyban függ a személyiségünktől, de függ az éppen aktuális hangulatunktól is, ami ugyebár egyetlen nő esetében sem mondható éppen stabilnak. Mégis megvannak a sémáink, amik mentén haladunk, sőt ugyebár a korunkkal és az önuralmunk növekedésével egészen klasszul fejlődünk is annak érdekében, hogy ne menjünk mindenkinek az agyára, de főleg a sajátunkéra semmiképpen. Mert őrület folyton kételkedni!
Ha alapvetően az önuralommal rendelkező típushoz tartozol, akkor egy visszautasításnál elszámolsz 10-ig, végiggondolod a dolgot és megpróbálsz megértően és pozitívan állni a dologhoz. Nem feltételezed egyből, hogy ellened irányul a nemleges válasz, hanem elfogadod, hogy tényleg fáradtság vagy időhiány okozza a visszautasítást, még ha ez nem is megy egykönnyen és nem is örülsz neki túlzottan.
Sokkal nehezebb, ha az aggodalmaskodók csoportjának vagy a tagja. Az ilyen lelki beállítottságúak rögtön magukra veszik a dolgot és elkezdenek azon tipródni, hogy mit csináltak rosszul, miért nem akar velük a másik dolgozni, találkozni, moziba menni… A kevés önbizalommal rendelkezők százszor is végiggondolják az elhangzottakat és minél többet gondolnak rá, annál inkább eltorzítják a valóságot, hallani vélik a lekicsinylő vagy neheztelő hangszínt, mögé képzelik a nem létező sztorit és önmarcangolásba kezdenek.
A sértődékenyek is hajlamosak magukra venni a visszautasítást, ezért nehéz nekik nemet mondani, mert nem tudhatod melyik pillanatban biggyeszti le a száját és gondolja azt, hogy “persze, engem bezzeg nem veszel figyelembe, velem nem akarsz találkozni, mi?” Rosszabb esetben ezt még ki is mondják és patáliát csapnak egy egészen banális “Most nem” miatt.
Aztán van az uralkodó típus, akinek nem lehet nemet mondani, mert akkor ezer kérdés és érv fog elhangzani annak érdekében, hogy rávegyen a saját akaratának érvényesítésére. Mindenképpen megpróbál majd rábeszélni, hogy miért is gondold meg magad, és ellát jó tanácsokkal, hogy hogyan szervezd meg jobban az idődet, hogy ráérj és ne légy fáradt sem. Kiköveteli azt, amit akar, és többnyire behódolunk neki.
Vannak a szkeptikusok, akik nem veszik magukra ugyan a visszautasítást, nem is hisztiznek, de már a tekintetükből látod, hogy ezt nem úszod meg minimum 2 teória felállítása nélkül, amiben elképzelik, hogy miért mondott valaki nemet nekik, mert természetesen a “csak úgy” az nem valószínű. Meg különben is, kihallották ők belőle a “valódi mondandót”.
Kedves nőtársaim! Mi lenne, ha ebben megpróbálnánk kivételesen a pasikra hasonlítani, és a nem-ről, csak úgy egyszerűen elfogadni, hogy nem. Megpróbálnánk nem azon agyalni, hogy vajon miért nem, megpróbálnánk nem boncolgatni az okokat, hanem csak annyit válaszolni, hogy rendben. Nem sírni, nem aggódni, nem megsértődni. Csak elfogadni, és azt is érezni. Bazi nehéz, én már csak tudom.
