Megőrülök a gyerekemtől! Működő taktikák idegbaj ellen.

Nekem aztán senki se mondja meg!

Próbáltál már vitába szállni egy kamasz gyerekkel? Ennél ádázabb és elkeserítőbb csatát még Napóleon sem vívott. Totál biztos vereség, de minimum 2 idegnyugtató tabletta. Pedig olyan cuki, jó gyerek volt! Most meg csak a barátaival jófej, velem egy fúria, legalábbis az esetek nagy részében. Bezzeg, ha velük látod, persze csak ha nem látja, hogy figyeled, akkor a megnyerő, nevetős, “hú de klassz vagyok” arcát mutatja, velem a drága jó egyszülött anyjával meg állandóan paprikás. Pedig én csak beszélgetni szeretnék vele, meg jó tanácsot adni, meg egyengetni az útját, de köszöni, nem kér belőle. Neki aztán egy ilyen öreg, ómódú begyöpösödött felnőtt ne akarjon jót  Tartsa meg magának az ódivatú gondolatait.

Tényleg olyan pocsék anya vagyok?

Az ember meg fogja magát és jól nekikeseredik, ha nem éppen idegrohamot kap. Pedig tudjuk, hogy ez a normális. Nem ellenünk irányul, csak dolgoznak a hormonok. A testi változások lelkiekkel párosulnak. Mondták már akik túlélték, figyelmeztettek a szomszédok, olvastunk róla ezer helyen vigasztalást keresve az interneten. Meg másutt. Mégis, amikor az ember valóban szembesül vele, az maga a rémálom. Már majdnem tényleg elhiszem, hogy én egy borzalmas, ódivatú, meg nem értő, állandóan szekírozó szülő vagyok, aki semmit sem tud, csak kötekedni, na jó, esetleg főzni, de semmiképpen ne mondjam meg, hogy neki mi a jó. Ő már mindent tud, hiszen már szinte felnőtt. Ne próbáld neki megmagyarázni, hogy ez hülyeség, attól csak rosszabb. Úgy általában ne próbálj neki megmagyarázni semmit, csak ha kérdez!

http://www.lelkititkaink.hu/lelkivaltozasok_kamaszkorban.html

Fölösleges viták helyett

Teljességgel fölösleges papolni nekik, mert a fülük botját sem mozgatják rá. Az észérvek úgy peregnek le róluk, mint a víz a viaszon. Meg sem hallják, sőt meg sem akarják hallani a jótanáscokat, érveléseket. A legpitibb dolgokon is vitába szállnak az emeberrel, még azt is megkérdőjelezve, hogy a 2×2 az 4. Hiszen ők jobban tudják. Hány meg hány ilyen reggeli párbeszéden voltam túl, mire rájöttem, hogy hogyan álljak hozzá a dolgokhoz:

-Miért kell iskolába mennem?

-Hogy tanulj.

-De minek kéne tanulni?

-Hogy lehessen belőled valaki.

-De nem akarok lenni semmi.

-Majd akarsz.

-Akkor majd járok iskolába.

-Vedd fel a kis piros pólódat!

-Dehogy veszem, az tök ciki!

-Tavaly vettük egy vagyonért, annyira akartad.

-Az tavaly volt. Már rég nem tetszik.

Azokat a mondatokat, amik ilyenkor kikívánkoznak az emberből, nem szeretném leírni, mert némelyik nem tűr nyomdafestéket. De azokat sem ajánlom, amelyek ilyenkor óhatatlanul elhagyják a szánkat, mint pl. “Én vagyok az anyád, azt csinálod, amit mondok, és kész!” vagy ” Amíg az én kenyeremet eszed…” és társai. Ez csak olaj a tűzre.

Működő taktikák

Én már nem húzom fel magamat, és nem vagyok hajlandó tönkretenni minden egyes napomat. Elfogadtam, hogy elkerülhetetlen a kamaszkori örület, ezért megpróbálom a lehető legnagyobb békességben megoldani a dolgot. Előfordul, hogy olyasmivel kell szembesülnöm, amit semmiképpen nem engedhetek meg, például, hogy ne menjen iskolába vagy magassarkú szandált akarjon 12 évesen, vagy tetoválást 8.ban… Ilyenkor egyszerűen kitartok a nem mellett. Biztosítom róla, hogy nagyon szeretem, de ezért és ezért nem engedek a kívánságának. Egyetlenegyszer érthetően elmagyarázom- lehetőleg röviden és hosszas prédikáció mentesen, hogy miért nem, utána elhallgatok, és nem engedek a rinyálásnak, a könyörgésnek, a zsarolásnak, a hisztinek, csak hallgatok és várom, hogy vége legyen a rohamnak. Csöppet sem érdekel, hogy per pillanat utál és haragszik rám, hiszen tudom, hogy úgyis elmúlik majd a gyűlölete és megnyugszik.

Az olyan apróságokon, hogy mit vesz fel, jól áll-e neki a cucc, amit szeretne, tetszik-e nekem a haja… nem akadok fenn, ha neki jó úgy, hát hagy csinálja. Azzal, ami nem ártalmas sem a lelkére, sem az egészségére nem foglalkozom, legfeljebb nem nézek oda, ha illeg-billeg a tükör előtt a förtelmes (szerintem) cuccában, fekete körmökkel.

Vannak viszont kedvenc mondataim, amik beválnak a kritikus pillanatokban:

-Én is szeretlek.:) -mondom mosolyogva az örjöngő gyermekemnek. 

-Bakfitty, most magamat látom, pont ugyanilyen hisztit vertem le a nagyinak 30 éve, pont ugyanezért.:))-mondom akkor is, ha nem igaz.

-Szólj, ha befejezted, és tudunk emberként beszélni, addig én sütök néhány palacsintát.

-Ha kérhetem, a szobádban folytasd, mert mindjárt beállít a Pisti, nehogy meghallja én milyen marha vagyok.:)

-Dehogy kell fogat mosnod! Most a bűzös, lepedékes lehelet a divat.:)

-Csinálok rólad pár képet, majd este kiválogatjuk, hogy melyik a legjobb.:)

-Ha lehiggadtál, gyere, szép nyugodtan megbeszéljük egy fagyi mellett.

Ilyen és ehhez hasonló szeretetteli, viccelődős mondatokat nyugodtan lehet mondani, vigyázva, hogy ne kinevessük, csak megnevettessük a csemeténket. Tudnia kell, hogy odafigyelünk rá és komolyan vesszük a dolgait, ha nem is értünk vele egyet. Tudnia kell, hogy ott vagyunk neki, ha kell, még akkor is, ha azt mutatja, hogy nem tart minket semmire. Hiszen tudjuk, hogy ez nem igaz. Szeret akkor is, ha mást mond, és vissza fog térni. Csak győzzük kivárni! Addig is örüljünk a ritka normális pillanatainak! Sose felejtsük el, hogy mi is ilyenek voltunk!