Valamelyik este gondolkodtam el azon a tényen, hogy az érzelmeink úgy élnek velünk, mint az engedetlen gyerekeink : se szabályozni, se lepasszolni nem tudjuk őket, tőlünk teljesen függetlenül működnek. Szinte semmilyen befolyással nem bírunk fölöttük, jönnek-mennek, meghatározzák a mindennapjainkat, csak éppenséggel kordában nehéz tartani őket. Ők uralkodnak. Ők, aki Én vagyok. Meg tudjuk tenni (legalábbis néha sikerül), hogy figyelmen kívül hagyjuk őket, át tudunk lépni fölöttük, de ettől függetlenül ott vannak és dirigálnak. Senki nem hívta őket, mégis velünk vannak. Van, aki látszólag kordában tudja tartani őket, védőpajzsot emel maga köré, de a pajzs mögött ő is érez, legfeljebb nem látható számunkra.
Miért van ez?- kérdem, de nincs válasz. Nem akarok szomorú lenni, mégis az vagyok időnként, és szinte semmit nem tehetek ellene. A boldogság ritka madara pedig úgyszintén váratlanul lep meg, az akaratomtól teljesen függetlenül, de egyszercsak úgy érzem, hogy tele van a lelkem örömmel, és ragyog az egész világ. Ott van aztán a harag, ami egyik percről a másikra csap le rám, és épphogy meg tudom fékezni a kitörését, de ahhoz is idő kellett, hogy megtanuljam. Vagy a féltékenység, ami befészkeli magát az elménkbe, és csak kemény munkával lehet visszaszorítani. Az aggodalom vagy a félelem, ami összeszorítja a gyomrunkat, és nem hagy nyugodni, pedig rettentően igyekszünk megnyugtatni magunkat. Számtalan érzelem ezer arccal.
Nyilvánvaló, hogy a pozitív érzelmeink ellen nem teszünk semmit, tárt karokkal várjuk a felbukkanó örömöket, jókedvet, életerő érzését. De a negatív érzelmeinkkel állandóan hadilábon állunk. Nem kérem, köszönöm. De jönnek és vannak. Kénytelenek vagyunk valamiféle stratégiát kidolgozni, hogy átvészeljük őket. Mivel én az erős érzelmi beállítottságú emberek csoportjához tartozom, számomra ez az egyik legnehezebb feladat. Néha szeretnék sokkal érzéketlenebb lenni, nem mindent magamra venni, nem mindent ilyen aktívan megélni, de nincs választási lehetőségem sajna. Mondjuk az is biztos, hogy az örömöket viszont imádom ilyen magas hőfokon megélni, jó, hogy minden porcikámat átjárja a bizsergés, jó, hogy úgy fel tud tölteni egy apróság is, mintha feltettek volna az energia töltőre, de ez sajna csak átmeneti állapot. Meg kell élnem sajnos a rosszat is. Azon mesterkedem, hogy azt is jól éljem meg.
Egy-két taktikát már elsajátítottam, hogy aránylag simán átvészeljem a negatív érzelmeimet, és ne hulljak a depresszió sötét bugyraiba. Persze ez függ az érzelem mibenlététől is. A fájdalmaimnak szabad utat engedek. igyekszem magányba vonulni, hagyom, hogy elborítson a gyász, akarom, hogy kifolyjon belőlem minden szomorúság és könny, elsiratom, ami elmúlt és elveszett, hogy aztán elapadjanak a könnyeim és meglássam a lehetőségeket. A haragomat inkább igyekszem másutt levezetni, például inkább fizikai erőkifejtésen, hogy elpárologjon a mérgem egy jó kis futásban, vagy csákányozásban. A félelmeimet igyekszem racionálisan átgondolni, latolgatva az esélyeket, és meglátva, hogy ha belelovalom magam, önbeteljesítő jóslattá válnak. Inkább az ellenkezőjét erősítem magamban, hogy az váljon valóra. Az ilyen jellegű negatív érzelmeimre rácsukom az ajtót és feléjük se nézek.
Ha bántottak, ha méltánytalanság ért, tudatosítom, hogy nem feltétlen ellenem szólt, én csak elszenvedője voltam egy másik ember kitörésének. Vigaszt találok abban a tudatban is, hogy a rossz után mindig jön a jó, és mindig kiderül az ég a vihar után. A gödörből csak felfelé visz az út. Tisztában vagyok az érzelmeim változásával is és tudom, hogy el fog múlni a bánatom és újra mosolyogni fogok. Nem kell, hogy tudjam, hogy min, hogy milyen öröm fog érni, de biztos vagyok benne, hogy eljön, mert mindig eljön.És a gondok után még sokkal jobban fogok neki örülni, mert ugyebár minden viszonylagos, a rosszhoz mérve sokkal jobb lesz a jó. Addig is megélem a negatív érzelmeimet, hiszen azok is az enyémek, még ha nem is kértem őket. Sokat segít egy baráti beszélgetés, egy kis panaszkodás, ha meghallgatnak. De a hobbikat, az alkotást, a magányos tevékenységeket is hívhatjuk segítségül a sétától a festésen át a horgászatig, vagy a sütisütésig. Kinek mi, ugyebár. Vagy az írás. Tökéletes figyelemelterelő.
Millió és millió érzelem borít el minket nap mint nap, amikkel szemben nem tudunk, vagy nem is akarunk tenni. De ez hozzátartozik az emberi léthez. A fekete is és a fehér is. Közte pedig ott a sok szín, az ember gazdag és színes lelki világa, amit tulajdonképpen szeretni kell, úgy ahogy van. Idővel pedig megtanuljuk mindet a maga helyén kezelni. Az értelmesebbje mindenképpen.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: