Vannak olyan emberek, akiknek a gondolkodása, a vágyai, az ízlése, az érzelmei, és minden lelki összetevője változik a korával, és a lelke szerencsés módon együtt érlelődik, öregszik a testével. Ők pont a megfelelő korban pont a megfelelő viselkedési formákat fogják hozni, pont a megfelelő kultúrát szippantják magukba és pont a koruknak megfelelően néznek ki. Talán pont megfelelően is érzik magukat, de ezt sajna nem tudom, mert én nem így sikerültem.
Vannak, akik megelőzik a korukat. Nos, ebből már több verzió létezik. Vannak, gyerekek,akiket a szüleik engednek “koravénné válni”, sőt néha kényszerítenek is rá a siker és a pénz reményében. Ők azok, akik gyerekként felnőttek akarnak lenni, felnőttként meg mindenképpen konzerválni akarják a fiatalkorukat, és egyik életkorban és szakaszban sem találják már a helyüket, mert a lelkiviláguk állandó összeütközésben áll az “elvárhatóval”, vagy azzal, amik valójában szeretnének lenni. Kimaradtak szakaszok, amiket nem lehet visszahozni.
Vannak olyanok is, akik már fiatalon is érettebbek a korosztályuknál, körültekintőek, megfontolt döntéseket hoznak, nem buliznak, komolyan veszik a feladataikat és határozott életcéllal rendelkeznek, ők nem művi úton válnak “koravénné”, hanem így vannak genetikailag kódolva. Általában az öltözködésük, a modoruk is felnőttesebb és öregesebb a társaikénál, nem csak a gondolkodásuk. Ők a nagymamák kedvencei, a család büszkeségei, akikkel sosincs semmi gond. Azt hiszem, hogy irigylem őket. Ők ritkán sodródnak veszélybe, ritkán borul a bilijük és azt gondolom, hogy nagyjából sokkal elégedettebbek az életükkel, mint az ide-oda sodródó, hullámzó kedélyű társaik. Ide sorolhatjuk a kis zsenipalántákat is, az olyanokat mint például a kis Mozart, aki már 4 évesen koncertezett, vagy a kis matematikus, fizikus zsenik, mint Einstein vagy Hawkins. Őket nem érdekli az idő múlása, nem számít a küllemük, nem küzdenek a saját lelkükkel, hiszen mindig is azért éltek, amiben kitűnőek, és abban nem számít, hogy mennyi idős az ember.
Sokkal nehezebb helyzetben vannak az olyan emberek, akik a vágyaik és érzéseik szerint örökké gyerekek maradnának. Legalábbis fiatalok. Ők az idő múlásával elveszíthetik a lábuk alól a talajt, hiszen a társadalmi megítélés és a tükör tanúsága szerint már cseppet sem azok, de hát baromira szeretnék! Na ilyenkor történik az, hogy röhejessé válnak, esetleg depissé, kapaszkodnak a fiatalságuk utolsó szalmaszálaiba és úgy alakítgatják a külsejüket a sebészkés és a sminkmester által, mint a szabó a ruhákat. Fogalmam sincs, hogy valójában ők magukban azt képzelik-e, hogy jól néznek ki, és elhiszik-e magukról, hogy megtéveszthetik a környezetüket, de az biztos, hogy ez csak ideig-óráig működhet. Egyrészt megértem őket, mert én már csak tudom, hogy milyen vacak, amikor az ember ráeszmél, hogy elmúlt a fiatalsága, és reggelente egy órás készülődéssel tud csak nőnek kinézni, de azt hiszem ez azért egy kissé túlzás.
Basszus! Ezer szarkaláb a szem körül, petyhüdt nyak, lötyögő integető izmok. A konditerem sem segít mindenen, hogy a fenébe eddzem meg a nevetőráncaimat? A kozmetikusom sem képes már a csodákra. De én még olyan fiatalnak érzem magam! Tele vagyok tervekkel, lelkesedéssel, energiával. Néha el is felejtem, hogy ne viselkedjek úgy, mint egy kamasz, ne viháncoljak a barátnőimmel, és ne rózsaszín rucikat nézegessek a kirakatban.
Mert ugyebár nem nevetséges szeretnék lenni, csak éppen a fiatal lelkem vergődik az öregedő testembe zárva. Segítség! Erről már írtam korábban is egy bejegyzést, hiszen keményen küzdök vele, de még mindig csak a megoldás peremén egyensúlyozok. Könnyű azoknak, akiknek ez simán megy. Akik nem akarnak csúszdázni 50 évesen, akiknek azok a konzervatív rucik tetszenek, amiket illene hordaniuk, akik nem akarnak szerelembe esni öreg korukra, akiket nem zavar, hogy kinézik őket a szórakozóhelyről, mert nem is vágynak discoba menni…Én meg keresem a megoldást. Próbálok örülni annak, hogy ugyan kissé ráncosan, de makkegészséges vagyok, jógázom naponta, és strapabíró vagyok. Nem a külsőmre apellálok már, hanem arra, hogy kedves legyek, mosolygós és ne morózus, bölcs vagy szellemes társalgónak tartsanak, segítsek, ahol tudok, ne pletykáljak, mint a vénasszonyok és ne legyek rosszindulatú…szóval, hogy egyszerűen szeressenek, és elismerjenek. Nem a külsőmért. Nem tudok már bombázó lenni, de legyek azért ápolt és csinos, akit azért nem szégyellnek a fiatalabb barátai akkor sem, ha viccesen “öreglánynak” titulálnak.
Jó, azért még nem temetem el magam. Mert azért is jár nekem a boldogság. Igenis megyek táncolni, igenis leszek még szerelmes, és igenis fogok játszani is, mert jogom van megvalósítani a vágyaimat. Csak ezt nem ötvözöm műanyag külsővel. Nem a pasik elismerő füttyögését vágyom, hanem a barátaim szerető ölelését, a fiatalokat ellátom bölcs tanácsokkal, és rettentő büszke leszek magamra azért az elismerésért, hogy ha azt mondják : Te olyan fiatalos vagy! Jófej…
