Pár napja már írtam arról, hogy mennyire önálló életet élnek az érzelmeink, tőlünk teljesen függetlenül, mennyire ki vagyunk téve az indulatainknak és a hangulatainknak, úgy hogy szinte minimális az eszköztárunk azok megváltoztatására, sőt időnként megfékezésére.
Úgy látszik nem írtam ki teljesen magamból a gondolatsort, mert tovább kellett agyalnom ezen a témán, és rengeteg minden jutott még eszembe az érzelmi életünk különcségéről. Bizony tud építő lenni, felvillanyozó, de időnként szélvészként tomboló, romboló és pusztító, mint például a dühkitöréseink, az undorunk, de akár a szerelmünk is. Senkit és semmit nem vesz figyelembe, nem törődik a következményekkel, nem logikus, nem racionális, sőt még csak nem is érthető időnként. Csak jön és van, mint a vihar a tengeren, aztán továbbáll, és ki tudja mit hagy maga után.
Különös dolog ez, nincs menekvés, és a környezet, azok, akik még nem éltek át hasonló viharokat, nem csináltak érzelmeik vezérelte őrült dolgokat, csak állnak kikerekedett szemmel, hogy “Elment ennek a józan esze?” Bizony elment. Olyankor teljesen. Mindenki ismeri Rómeó és Júlia történetét, akiket semmi más nem vezérelt, semmilyen józan megfontolás, kizárólag az érzelmeik vihara.
De nem kell ilyen költői messzeségekben keresgélni, elég bekapcsolni a rádiót. Naponta történnek gyilkosságok féltékenységből, haragból, irigységből…De még csak a rádió sem kell. Mióta ülök és ezen tipródom, mármint azon, hogy mire képes az ember érzelmi indíttatásból, sorban jutnak eszembe a saját környezetemből, baráti körömből és önmagamtól származó sztorik, amik minden épeszűséget nélkülöző tettekről mesélnek.
Egy 81 éves nagypapa repülőre szállt, hogy elmenjen a szerelme után Amerikába.
Egy 9 gyerekes családanya megszökött a szerelmével.
Egy 15 éves lány kisétált a suliból és többet a karhatalom sem tudta visszavinni.
Egy 4 gyerekes anyuka leugrott a tetőről, senki sem tudja miért.
Egy férfi mérgében szétverte a tv-jét, a telefonját és a laptopját….
Még sorolhatnám. És ez mind a közvetlen környezetemben történt, teljesen normális, átlagos emberekkel. Ki állíthatja, hogy vele sosem fordulhatna ilyesmi elő? Ők is ezt állították volna magukról korábban. Csakhogy történik valami, amikor az érzelem felülkerekedik, és elnyomja a józan ész szavát. Lehet akár pozitív vagy negatív is ez az érzelem, olyan cselekedetre sarkall, amit sosem gondoltunk volna. állunk előtte tátott szájjal, és azt mondjuk, hogy Ez nem normális!
Többnyire sikeresen kordában tartjuk az érzelmeinket, legalábbis többé-kevésbé, mert ugyebár az is kitörésnek számít, ha felkapod a gyerekedet és össze-vissza puszilgatod, vagy nagy felindulásból felvásárolod a szerelmednek a bolt összes rózsáját. De ezt még betudjuk mosolyogva. A családi ordibálásokat már kevésbé fogadjuk el, de elsiklunk fölöttük.
Hol van az a határ, amikor értelmes, intelligens, gondolkodó lények elveszítik minden megfontoltságukat, és teljességgel az érzelmeik rabjává válnak? Amikor elborítja őket úgy az érzelmeik hulláma, hogy teljességgel irreálisan kezdenek viselkedni. Senki sem tudja.Márpedig mindnyájan ismerünk ilyen sztorikat. A zaklatásig fajuló féltékenységtől elkezdve az égre írt szívekig. Mi az, amit már képtelenek vagyunk elfogadni? Legalábbis a gondolatainkban, Mert bármelyik pillanatban velünk is megeshet. Kívülről könnyen ítélkezünk, mindaddig, míg bele nem esünk magunk is egy ilyen szürrealista érzelmi indíttatású kalandba.
Akkor már nem fogunk többé rácsodálkozni a végletes tettekre. Nem fogunk ítélkezni. Megértjük majd, hogy csak nagyon korlátozott mértékben vagyunk urai az érzelmeinknek, mert erre nem lehet edzeni, vagy felkészülni. Támad és felfal előre bejelentés nélkül. Persze nem törvényszerű, hogy mindenkit megtalál. De az esély megvan rá.
Viszont az is fix, hogy a viharhoz hasonlóan, ezek is röpke ideig tartó kitörések. Hacsak nem tettünk közben valami végzeteset, nyomtalanul elmúlnak, és kiderül az ég, a gondolkodásunk visszaveszi vezető és irányító szerepét. Mondjuk, ez például a szerelem tekintetében kicsit szomorú is, hiszen olyan jó őrülten lángolni, de azért összességében megnyugtató, hogy nem vagyunk mindig kitéve az érzelmeink kényének kedvének. Bár azért eléggé, mert a hangulataink mindig velünk vannak, de legalább a viselkedésemet sikerül általában kordában tartanom. Legalábbis nagyjából. 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: