Változni nem csak hogy lehet, de kell is!

Torkig vagyok azokkal a mondatokkal, amikkel szépen elbújunk egy hibás megrögződés mögött, frász kitör az ilyenektől, hogy:

Mit csináljak, én már csak ilyen vagyok…

Ebben a korban már úgysem fogok megváltozni….

Ugye ilyenkor csak viccelsz? Vagy lusta vagy szembenézni a hibáiddal és keményen nekiállni dolgozni rajta? Ha utálod a gyengeségeidet, miért söpröd a szőnyeg alá, ahelyett hogy kiállnál magadért? Akár magaddal szemben is.

Meg másokért ugyebár, hiszen pont a mi visszásságaink teszik tönkre mások hangulatát, jóérzését. Bezzeg azt tökéletesen látjuk, hogy X.Y. hogyan viselkedik,… milyen hülye tulajdonságai vannak,…  minek sértődik meg olyan könnyen,… miért gerjed olyan könnyen haragra,…mitől olyan mogorva… De a sajátjainkat elintézzük azzal a hülye mondattal, hogy: 

Ez van, ilyennek születtem. 

Csakhogy ez egy nagy önámítás.

Minden változik körülöttünk, változik a világ, az éghajlat, a technika… Nehogy már pont mi ne legyünk képesek változni. Meg persze tudjuk is, hogy változunk mi magunk is állandóan, hiszen ott az a dög tükör, ami folyamatosan emlékeztet rá, meg naponta tapasztaljuk az ízlésünk változását is, hiszen gyerekkoromban utáltam a leveseket, most meg szinte mást sem kívánok. Amúgy meg a fehér autók tetszenek, amitől 10 éve még rosszul voltam, és sokkal türelmesebb lettem mindenkivel… Szóval igenis változunk.

Márpedig ha ezekben tudunk változni, akkor miért ne tudnánk változni emberi mivoltunkban? Miért ne tudnánk levetkőzni a nemszeretem tulajdonságainkat, mint a fák ősszel a leveleiket? Ja, mert hogy tavasszal újra kinő? Hát ez igaz. Amúgy meg ezek a küllemi, szemléleti és ízlésbeli változások önkéntelenek, senki sem hívja őket, csak úgy vannak, legfeljebb néha rácsodálkozunk, hogy mikor és miként is történt mindez velünk. Észre sem vettük.

De szerintem lehet tudatosan is változni. Egy kis odafigyeléssel és némi belső harc árán. Valószínűleg totálisan gyökeres változásra senki sem képes, az alapvető személyiségjegyeinket nem lehet csak úgy kiásni és szemétre dobni, de igenis képesek vagyunk a tanult, és felvett szokásainkat, a hibás gondolatainkat…ezeket a vadhajtásainkat megnyirbálni. Csak neki kell állni. Kemény dió. Először is hogyan? Már ha egyáltalán képesek vagyunk szembesülni azzal, hogy nem magunk vagyunk a tökély, és sajna mindig van mit javítanunk.

Ha az első lépésen túlvagyunk, és felsejlettek a negatívumaink körvonalai, akkor már az út elején állunk. Sok-sok gyakorlással, önuralommal elindulhatunk lépésről lépésre a cél felé. Persze, hogy sokszor fogunk visszaesni a hibáinkba, újra és újra elkövetünk minden marhaságot, amit nem is akarunk, de egyszer csak sikerülni fog. Akkor pedig nagyon büszkék leszünk magunkra. Hurrá! Megcsináltam! Ez pedig erőt ad a továbbiakhoz, még akkor is, ha a környezetünk nem veszi azonnal észre, és nem reagál rá azonnal egy elismerő serleggel. Elég, ha én tudom, aztán majd egyszer tényleg úgy maradok, és akkor már mindenki tudni fogja. Vagyis úgy fogja tudni, hogy én ilyen vagyok. Pedig egyáltalán nem ilyen voltam. Csak megváltoztam. Tudatosan.

Mondok erre egy példát: Fiatalabb koromban aránylag hamar elgurult a gyógyszerem és a fiaim úgy ki tudtak hozni a sodromból, hogy bizony kiabáltam velük. Márpedig egy ordító anya nem éppen az a követnivaló példa, aki lenni akartam. Olyan sokszor vesztettem el a fonalat, hogy már nem is csodálkoztam, amikor a fiúktól egyszer csak azt hallottam, hogy Te mindig csak  ordibálsz. Azon nem gondolkodtak el, hogy bizony tényleg fel kéne számolni a kupit, tényleg jobban kéne vigyázni a kulcsokra, tolltartókra, tényleg tanulni kéne….csak azt látták, hogy az anyjuk egy sivalkodó némber, ami ugyan okkal, de igaz volt. Na ezt sürgősen felül kellett bírálnom. Addig kényszerítettem magam a csendes, határozott, de barátságos üzemmódra, míg jó néhány visszaesés után, de sikerült.  A legrosszabb az volt, hogy még akkor is azt vágták a fejemhez, hogy mindig kiabálok. Kitartottam, mert nem tetszett a fúria lét, aztán egyszercsak már nem hallottam ezt a kritikát többé. Azóta akik ismernek, nyugodt, higgadt embernek tartanak.

Egy másik esetben egy barátom azzal szembesített, hogy harsány vagyok. Szíven ütött, mert tudtam, hogy energikus vagyok, meg vidám, meg aktív, de ez így egyértelműen negatívumnak hangzott csupa olyan dologra, amit én szerettem magamban. Attól kezdve mindig látványosan összerezzent, ha hangosabb lettem. Bosszantott, de nem duzzogtam, hanem rávettem magam, hogy tudatosan odafigyeljek a hangerőre és a “túl sok”-ra. Ez évekkel ezelőtt történt. Nemrégiben folytattunk egy beszélgetést arról, hogy nyomokat hagyunk egymáson, akkor tudatosítottam benne, hogy ő például ezt a nyomot hagyta rajtam, aminek azóta is örülök. Rácsodálkozott, hogy Tényleg! Atyavilág! Most, hogy mondod!  Már el is felejtette, hogy harsány voltam valaha, mára ezt a dinamikus, de nyugalmas énemet ismeri.

Mondhatnék még sok példát, hogy hogyan szégyenültem meg a kritizálós énemmel,…hogy hogyan váltam sokkal empatikusabbá,… hogyan tanultam meg a jót szem előtt tartani a rossz helyett,… miként láttam be, hogy az aggodalommal csak rontok a hangulatomon…de ezek az én sztorijaim, az én utam. Mindenki előtt ott áll a saját útja, a lehetőség, hogy változzon, változtasson a saját kis hülyeségein. Mert így jobban szeretnek, mert így nekem is sokkal jobb és én is jobban szeretem magamat, ezt a folyton változó és változásra kész öreglányt. Mert én nem Ilyen vagyok, fogadj el ilyennek! ,hanem Ilyen leszek, csak figyelj!