Szeretni, megbocsátani, blablabla….

Így növünk fel…

Őrület. Valamelyik nap döbbentem rá, hogy a mi csodás, gazdag magyar nyelvünk mennyivel árnyaltabban tudja kifejezni a negatív érzelmeinket és indulatainkat, mint a pozitív érzelmeket avagy a jó tulajdonságokat. Ha egy másik ember viselkedését szeretnénk ecsetelni, akkor könnyen rámondjuk, hogy bunkó, tuskó, faragatlan, modortalan, ellenszenves, arcátlan, pofátlan, szemét…a gyerekek még rendetlenek, rakoncátlanok, szemtelenek… De ha valami pozitívat szeretnénk mondani valakiről, akkor az nagyjából kimerül abban, hogy kedvesnek vagy rendesnek tituláljuk.

A mások felé táplált ellenérzésünkre is számtalan szinonimát kaphatunk elő a tarsolyunkból kifejezni azt, hogy utáljuk, gyűlöljük, ki nem állhatjuk, rühelljük, irtózunk tőle avagy kiráz tőle a hideg…, de a kedvelésünkre még a Biblia is csak a szeretni igét képes felhozni, (az imádást kizárólagosan fenntartva Istennek), ami számtalan félreértésre ad okot. Erre mindjárt visszatérek, de most az a kérdés, hogy vajon miért van ez így? Miért vagyunk ennyire defektesen negatívak, mi magyarok? 

Szidjuk a szomszédot, a munkatársat, panaszkodunk, kritizálunk, mogorván nézünk magunk elé… Jó, tudom, ez lerágott csont, de semmi változás. Hát persze, hogy ha ilyenek vagyunk, az anyanyelvi kifejezésmódunk is ilyen. Ezért van sokkal több szavunk a rosszra, mint a jóra. Képtelenek vagyunk megtanulni. hogy mi az a “pozitív gondolkodás.” Ez valami utópisztikus elméletnek tűnik inkább, mint gyakorlatnak, holott annyira elcsépelt már maga a kifejezés is. Ez valami olyasmi, amit az ezoterikusok meg a spiritiszták művelnek, de nem jut belőle a földi halandónak. Pedig baromi egyszerű.

Mint a fentebb említett bibliai szeretet. Hogy a nyavalyába szeressem az ellenségemet? Ki követelheti meg tőlem, hogy szeressem a tolvajt, aki meglopott, szeressem azt aki becsapott, átvert, aki ellenem volt? Hát nem is erről van szó. Ez nem az a fajta szeretet, amit például a barátod iránt érzel. Csak nincs rá más szavunk, mint hogy szeretet. Ez csak egy olyan érzés, ami nem gyűlölet, nem a bosszúért kiáltó elvakult harag. Az égvilágon nincs másról szó, mint némi megértésről, hogy egy picit helyezkedjünk bele a másik szemszögébe. Próbáljuk meglátni az indítékait valakinek. Az okokat. Általában ugyanis az elkövető nem ellenünk cselekszik, hanem csak önmagáért, ami történetesen nekünk nem jó, ezért személyes sértésnek vesszük. De ez nem ugyanaz. Ha ezt meglátod, és sikerül megértened, akkor ez az a bizonyos “megbocsátás és szeretet.”

Csakhogy ez irtó nehéz, és bizony gyakran képtelenek vagyunk megtenni. Ami sok-sok gyakorlást igényel, az a szemléletváltás. Évekig, sőt évtizedekig tartó önkontroll eredménye, hogy ne egyből a rossz dolgokra, rossz tulajdonságokra fókuszáljunk,… ne azonnal reagáljunk,… ne nyilatkoztassuk ki azonnal a véleményünket,… ne skatulyázzuk be a másikat első blikkre, és úgy összességében ne ítélkezzünk. Elég sok időmbe telt, míg tudatosítottam magamban, hogy mindenkiben van jó is, és próbáljak arra koncentrálni. Azzal hozakodjak elő, ha rágondolok, ne csak a rosszal. És próbáljam meg az ő szemszögéből nézni a dolgokat. A legrondább ember is gyönyörű az anyukája szemében. A legnagyobb szemetet is szereti valaki.

Egyszerűen ki van zárva, hogy valaki csak rossz tulajdonságokkal rendelkezik. Ezt igyekszem mindig szem előtt tartani. Ha úgy érzem, hogy hátba támadtak, juszt sem ütök vissza csípőből. Kicsit gondolkodom. A bosszúvágyamat, (ami persze, hogy feltámad), kicsit hagyom aludni, mondjuk ameddig elmúlik. Igyekszem meglátni a miérteket és nem engedem a haragomat kitörni, mert az csak további elmérgesedéshez vezet. Ez a megbocsátás. Ez a “megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel” értelmezése. Egy kis béketeremtés. Ahol valójában büszke vagyok magamra, hogy féken tudom tartani a bennem rejlő fenevadat, és nem megy fel a vérnyomásom 220-ra. Látom ugyan a negatívumokat, de tudom, hogy van plusz jeles is, még ha éppen aktuálisan az nem is mutatkozik. Azt hiszem ez a pozitív gondolkodás. Vagy ki tudja?