Az új nő típus – akiknek nem kell pasi

Fogadjunk, hogy nem hiszel benne! Hát én sem hittem el… Egy ideig. 

Férfi és nő. Azt gondolom, hogy elvileg egymásnak lettünk teremtve. Amíg fiatalok vagyunk, maximálisan hiszünk is benne, és a gondolataink listáján első helyen szerepel a szerelem, a párunk megtalálása így vagy úgy. Mindegy, hogy hosszútávra vagy csak egy alkalomra keressük, de keressük, akarjuk, várjuk. Hogy a fiúk mit akarnak, az már egy egészen más tészta, de mi lányok társra vágyunk, a másik felünket szeretnénk fellelni abban a nagy hangos, erős tömegben. Töretlen bizalommal nézünk a csodás jövő elébe, ahol majd mi ketten (ellentétben azzal a millió béna ismerősünkkel, akik elbaltázták) – megtaláljuk az idilli kapcsolatunkat, azt a nekünk teremtett férfit, akivel csodás harmóniában tengetjük majd azt a pár évtizedet, amit nekünk szánt az Ég. Hiába látjuk a dugába dőlt házasságokat, az elhidegült és megrekedt párokat, mi hisszük, hogy a mienk más lesz, a mi kapcsolatunk nem fog romokban heverni, mert mi tudjuk….Egyszerűen belénk van kódolva, hogy így kerek a világ, így kell élni és nem is lehet másképp. 

Annyira hiszünk benne, hogy sikerülni fog, és annyira nem vagyunk hajlandók szembenézni az esetleges kudarccal, hogy képesek vagyunk azután is benne maradni egy rossz kapcsolatban, miután már kristálytisztán látszik a vég. De legtöbbször nem látjuk, csak szeretünk, szeretni akarunk, függeni, összetartozni….és főleg hinni benne. Templomba megyünk, imádkozunk érte…. jósnőhöz járunk meg látóhoz, sorselemzőhöz meg kutyafüléhez, akik mind mind biztosítanak róla, hogy úton van az igazi, csak töretlenül higgy benne. Mi meg hiszünk. Ezért kezdjük újra meg újra. 

Néha az egész egy kötélhúzásnak tűnik. Házasodunk, válunk, pasizunk, csajozunk, próbálkozunk. Van, akinek tényleg sikerül megtalálni a párját, őket irtóra irigyeljük, és erőt merítünk a további keresgéléshez. Hiszen nem vagyunk egyformán szerencsések. Azt nem tudom, hogy van-e olyan, akinek elsőre sikerült, ha van, az fantasztikus, de én nem ismerek ilyet, pedig elég sok emberrel van dolgom. A második, harmadik pár sikerében már inkább hiszek, mert ilyet ismerek néhányat, de csak néhányat. A többség, aki körülöttem van, hiába középkorú, még mindig csak keres, kutat, akar és próbál….

Nem vagyunk felkészítve rá, hogy magunkban legyünk. Megtanultunk teljesíteni, bizonyítani, karriert csinálni, erősnek és függetlennek lenni, de senki nem mondta, hogy remek alternatíva az egyedül élés. Most, 50 felett figyeltem fel arra, hogy egyre több nő adja fel a görcsös akarást, és döbben rá, hogy már nem akar maga mellett férfit. Illetve nyilván akarna, de nem hisz már a tündérmesékben, és nem bármi áron. Nem kapcsolatra van szüksége, hanem a hozzáillő társra, és mivel Ő nem bukkant fel az évtizedek alatt, a nő viszont már egzisztenciát és önálló életet teremtett magának, úgy dönt, hogy nem kísérletezik tovább, és a nehezen teremtett nyugalmas kis  birodalmába nem enged betörni egy új uralkodót. Az első ilyen nő az anyósom volt 30 évvel ezelőtt. Tanult és jól szituált, erős és energikus, vezető pozícióban, sok baráttal, sok csalódással. Ő forradalmár volt. Nem hittem neki. Azt gondoltam, hogy csak azért nem akar pasit, mert nem udvarol neki egy sem. Tévedtem. Tényleg nem akart.

Azóta sok-sok év telt el, és ahogy öregszem, egyre több olyan barátnőm és ismerősöm akad, aki egy-két házassággal, tucatnyi próbálkozással, internetes randik garmadával a háta mögött úgy döntött, hogy elég volt. Pedig van választék. Üzenem ezt annak a fickónak, aki az egyik barátnőm jelenlegi (és már sokszorosan ex-pasija). Ez a drága jó úriember azt vágta a fejéhez a minap, hogy “Dunát lehet rekeszteni az ilyen elvált középkorú nőkkel, mint mi.”Szeretném felhívni rá azt az egoista vadbarom figyelmét, hogy pontosan ugyanennyi elvált pasi kergeti az álomnőt, ugyanis ezek a nők elváltak valakitől. Matematikailag tehát pontosan annyian vannak szabadon, mint mi. Csakhogy míg a középkorú nők adnak magukra, egyre jobban néznek ki, egyre csinosabbak és vonzóbbak, az 50-es férfiak nagy része pocakot eresztett, megőszült…csak az a baromi nagy egoja tartja magát továbbra is. TISZTELET A KIVÉTELNEK (ami szerencsére azért akad.)

Ennek ellenére a szűk ismerettségi körömben több olyan nő is akad, aki felhagyott a párkereséssel, és állítja, hogy be nem enged még egy fickót a rendezett, konzervált életébe, a mosógépébe és a konyhájába pláne. Programokra, táncolni, szexre…persze jó lenne valaki, de ez egy “All in one” csomag, amiben benne van a kanapén terpeszkedő focileső sörhas is, benne van a büdös zokni is, az “én mindent jobban tudok” mentalitás is….szóval, ha mérlegre kerülnek a dolgok, köszönik szépen, inkább nem. Elgondolkodtató. Nem állítom, hogy egyetértek velük, legalábbis nem mindig. Ők erősek, jól keresnek, okosak, sokszor műveltebbek  is az átlagnál, de mi újság a rászorulókkal? Vagy talán nincs is olyan? Csak az évszázadok nevelték belénk, hogy szükséged van a másik feledre? Ingadozom. Amikor egy-egy csalódás ér, rögvest bólogatok. De amikor eszembe jut valaki, akit elképzeltem magamnak, akkor még azt is el tudom képzelni halványan, hogy alárendelem magamat neki. Mert hát azt ugye tudjuk, hogy a férfi nő kapcsolatban sosem lehet a nő az erősebb, ügyesebb, jobban kereső….Talán nem is kell? Nem tudom. Az viszont biztos, hogy megszületett az a nő típus, aki független, és a jelenleg érvényben levő felállás szerint az is akar maradni.