Olvasok. Olvasom a hasonló sorsúak bejegyzéseit. Olvasom a bölcsek elmélkedéseit, és azokat a könyveket, amiktől támaszt remélek. Olvasok cikkeket és írok is olyanokat, amikről azt hiszem, hogy rávilágítanak dolgokra, mert olyan jó lenne, ha tudnék valami okosat mondani a hasonszőrűeknek. Mert azt hittem, hogy lehet tanácsot adni és kapni. Aztán rájöttem, hogy persze, hogy lehet, csak éppen a kutya nem fogja megfogadni őket, bár talán hasznosnak vagy jónak vélik, de ez inkább csak lelki gyorssegély, egy kis megnyugvás, hogy nem vagyok egyedül a gondommal, mások is hasonló cipőben járnak. De soha nem fogjuk tudni másoknak a gondolatait, érzéseit és főként a megoldás kulcsait a magunkévá tenni. Én legalábbis most így érzem.
Persze nem az olyan tanácsokra gondolok, mint, hogy hogyan süsd meg a piskótát, milyen ruha áll jól neked, vagy melyik a jobb autó – ehhez értenek az emberek, mármint akik értenek hozzá, – de azt, hogy hogyan érezz valami vagy valaki iránt, melyik utat válaszd az életedben, hogyan viselkedj egy adott helyzetben, mit merj álmodni… ezeket csak te magad tudod igazán, és ha hagyod, hogy leülepedjenek a gondolataid, ha engeded, hogy elüljön a zavar a fejedben, és adsz időt a tapasztalásnak, akkor csak te fogod megtalálni a magad megoldását. Ehhez kapcsolódik az egyik kedvenc idézetem:
“Nem esik nehezemre, hogy az egész világot szeressem. Az egyetlen igazi gondom az, hogy a szomszédomat szeretnem kell.”
Bizony. Dilemmák, amikről könyvtárnyi jótanácsot is elolvashatunk, valahogy mégsem tudjuk megtenni. Állok a könyvesboltban és százával állnak ott a könyvek, hogy hogyan fogom magam jól érezni a bőrömben, hogyan tudom megvalósítani az álmaimat, hogyan vonzzam be a sikert, hogyan fejlesszem önmagam…. Sok közte a csodás gondolat, sok az agymosás, sokból merítek vigaszt, és sokkal tudok azonosulni, magamévá teszem a gondolatokat, el is határozom, hogy ezt meg kell próbálnom, de valahogy mégsem tudom megcsinálni. Miért? Mert a barátaim szerint önfejű vagyok és makacs? Agyalós?
Ez mind lehet akár igaz is, csakhogy senkit nem ismerek, aki mások tanácsait követve éli az életét. Még a saját gyerekeink sem, akiknek pedig igazán nyomatékosan szoktuk ezt javasolni sok órányi példálózással, okfejtéssel, bizonygatással, aztán mennek a maguk feje után. Ezen én mindig kiakadok, aztán rájövök, hogy én sem fogadtam meg soha egyetlen tanácsot sem, csak azután jöttem rá, hogy igaz, miután magam is kipróbáltam és megéltem a dolgokat. Száz meg száz kudarc, pedig mások “megmondták”, csak éppen én nem úgy éreztem. Muszáj volt ahhoz megszereznem a saját tapasztalataimat, hogy enyém legyen a gondolat. És persze még ma is muszáj. Mert az én világom, nem a te világod, még akkor sem, ha hasonszőrűek vagyunk, még akkor sem, ha én jobban tudom, és csak a legjobbat akarom neked drága gyermekem, drága barátom, kedves mindenki. Egyetlen embert sem ismerek, aki mások tanácsát követi, és nem a saját véleményét, kivéve akkor, ha történetesen ez a kettő egybeesik. Mégis imádunk tanácsolni, és rendületlenül hisszük, hogy valaki hallgat ránk, és saját akarata ellenére a mi tanácsunkat fogja követni. Vicces.
Az meg még viccesebb, hogy erre most döbbentem rá. Vagy eddig is tudtam, csak tetszik, ahogy egyesek leírják az én belső gondolataimat. És olyan szépen megfogalmazzák, és olyan klasszul tudok vele azonosulni… Én is írom rendületlenül a nagy okosságaimat, meg mások is, de azt hiszem ezek a könyvek, cikkek, írások igazából nem tudnak segíteni senkin, csak egyfajta nyilvános naplók, illetve az emberek saját hasonló gondolatfoszlányainak, hitüknek a megerősítésére valók. És mint ilyenek, egyszerűen fantasztikusak. De a kulcs úgyis nálunk van. Nem illik teljesen ide, mégis ideszántam a másik kedvenc idézetemet:
“Nem tudom, miért állítják, hogy nehéz leszokni a dohányzásról? Én magam is már legalább százszor megtettem.”
***
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: