A szőke hercegek máshová költöztek

Várom a szőke herceget. Az évek meg csak múlnak. És egyszer csak úgy érzem, hogy már nem is várom. Mit is kezdenék vele így középkorúan? Egyrészt már nyilván nem szőke, hanem ősz, másrészt meg nemhogy felpattanni nem tud a lovára, de már felmászni is alig. Ez bizony kár, és el is vette a kedvem a dologtól. Nem mintha én olyan Matyó hímzés lennék, de álmodni csak szabad, nem? Voltak persze ál-hercegek az idők folyamán, csak valahogy mindig kiderült, hogy nem is igaziak. Pedig szőkék voltak (többnyire)- tudod az a szélfútta fajta, és hiába állítom a mai napig, hogy nincs zsánerem, mégiscsak azt mutatja a repertoár, hogy én tényleg a szőke hercegekre buktam. Csak hát az igaziak mindig máshol tartózkodtak.

Az is lehet, hogy én nem voltam az igazi királylány….Egész életemben nő akartam lenni. Igazi NŐ nagybetűvel. Aki kicsit nyafoghat,…aki nézegethet nagy kerek boci szemekkel, hogy valaki megcsináljon helyette valamit,…aki édesdeden gőgicsélhet apucinak egy új göncért,…de aki ez mellett okos és csodásan vezeti a háztartását is, a legfinomabb sütiket süti, mosolygós cuppanóssal köszönti az ő drága férjecskéjét, és úgy általában, a feleségek mintapéldánya, mert én bizony a házimunkát is szeretem. De sehogy sem sikerült megkapnom ezt a szerepet. Vagy ilyen szerep nincs is? 

Nem lehettem az a gyenge NŐ, mert erős is akartam lenni. Függeni akartam, de közben önálló is akartam lenni. Lenni akartam otthon, de dolgozni is akartam. Szerettem volna lágy és szelíd lenni, de közben hallatni akartam a hangom. Kész tudathasadás. Nyilván nem lehetünk minden egyszerre, talán itt buktam el én is, és itt buktuk el olyan sokan, akik ma egyedül élünk, hogy egymást kizáró dolgokra vágytunk. Mert a muszáj nagy úr. Nem engedhettem meg magamnak sem a gőgicsélést, sem a szemrebegtetést, mert harcolnom kellett magamért, a gyerekeimért, a létminimumért. 

Hamupipőke jutott eszembe.Keményen dolgozik, mosolyogva szolgálja ki a gonosz, undok mostoháit, dalolászik közben mindenféle állatkákkal, és szava nincs. Csak néha pityereg egy kicsit, aztán megrázza magát és szelíden, szorgalmasan pörög tovább. De közben a “jósors” már készenlétben áll, hogy lecsaphasson rá, és elragadhassa az álom életbe, igaz, hogy nem a szőkével, mert történetesen neki egy fekete jutott, de üsse kő……

Na tessék! Az eleje még stimmel is, kivéve, hogy nálam kissé hosszabbra nyúlt ez a “várom a jósorsot” című időszak. Na jó, annyira szelíd sem vagyok, mint Pipőke, de azért nagyjából stimmel. Hát várok. És várok. Meg várok. Aztán eszembe ötlik, hogy mi van, ha végre megjön az én hercegem?  A Hamupipőke ugyanis nincs tovább. Szerelem, jólét, esküvő, boldogság, oszt vége. Nincs olyan rész, hogy 10 év múlva… 20 év múlva… 30 év múlva. Megöli az unalom a jólétben? Lesznek-e vásott, elkényeztetett kölykei, akik miatt állandóan aggódnia kell? Nem ürül-e ki a kincstár időközben? Bíbelődhet-e kedvére a konyhájában úgy, hogy azt valaki értékelje is? Hány kiló rakódik a karcsú kis derekára? Na és mizu a fickóval? Nem un rá a kisasszonykára?…. Számtalan kérdés, amik az idő előrehaladtával előtérbe kerülnek. Ezen rágódom, és puff neki, már oda is van a reményem! Marhaság!

Sajna még azt sem sikerült kiderítenem, hogy egyáltalán létezik-e olyan férfi, aki mellett lehettem volna másmilyen, nem ez a két lábbal a földön álló, erős, kemény nő, aki lágy szeretne lenni. Aki mellett lehetek önmagam ( javított kiadás :), elengedhetem az aggodalmaimat és repülhetek? Eddig egyszer sem sikerült. A hercegem még késik. Kicsit eltévedt. Vagy más vidékre költözött.

Egy dolgot biztosan tudok, az én mesém már olyan hosszú és szövevényes, hogy ki sem lehet bogozni. Jobb lenne egy új könyvet kezdeni, csak sajna nem én vagyok a szerkesztő. Addig is igyekszem, hogy a búzát elválasszam az ocsútól, mint Hamupipőke a bál előtt.

Tovább a blogra »