Lincseljenek meg, nem számít! Én ezt a véleményt alakítottam ki 52 éves koromra, néhány szerelem és 3 házasság után. Márpedig közel sem azért, mert megvetem a szerelmet. Sőt! Fantasztikusnak tartom, ha tehetném receptre írnám fel mindenkinek. Semmiből nem lehet olyan mérhetetlenül töltekezni, sehonnan nem lehet olyan töménytelen energiát kapni, mint ebből a gyönyörű lila ködből. Nők ezrei fogynak bele, jobban , mint a legdrágább fogyókúrás szerekbe. Olyan dolgokra sarkall minket, amihez korábban nem volt merszünk, vagy elég erőnk. Acélossá teszi az akaraterőnket. Megszépít, ragyogtat, feltölt…. de abszolút semmi köze a racionalitáshoz.
Márpedig a házasság komoly dolog, roppant szilárd alapokra kéne épülnie, nem illúziókra. Merthogy a szerelem hajlamos elfedni a valóságot. Csak azt mutatja, és csak azt akarjuk látni a másikban, amiért bolondulunk. Hiszen éppen ebbe szeretünk bele (azokba a csodás mondatokba, a gyönyörű kék szemébe, a határozottságába, a mittudoménmibe…), de az biztos, hogy nem az egész egységbe. Aztán néhány év múlva ott állunk üres kézzel, és nem értjük, hova tűnt az a csodás ember, akibe beleszerettünk. Ezért én azt mondom, hogy légy szerelmes, élvezd, de várj! Ne rohanj az esküvővel.
Állati büszkék vagyunk arra a modernitásra, hogy szabadon választhatjuk meg a párunkat. Ez tényleg klassz. Illetve az lehetne, ha a válási statisztikák nem mutatnának ilyen siralmas képet. Mert átestünk a ló túloldalára, és a bölcs megfontolásra teljesen képtelenül fejest ugrunk a szerelmi házasságokba, ahol totálisan vakok vagyunk a jövőt illetően. A bölcs megfontolás ugyanis baromi messze esik mind a szerelemtől, mind a fiatalkortól. Márpedig ez a kettő fémjelzi a mai házasságokat.
Csak reméljük, hogy a mienk más lesz, mint a körülöttünk lévő sok ellenpélda, mert annyira vágyjuk a sikert. Ha látjuk is a jövendőbelink tökéletlenségeit, szemet hunyunk felette a változás reményében. Csakhogy nem lesz változás. Nem is kell, hogy legyen! Az illető pont úgy jó, ahogy van, legfeljebb nem nekem. Én még mindig hiszek abban, hogy létezik hozzám való férfi, csak eddig mindig elvakult szerelem vezérelt, és köze nem volt a választásomnak ahhoz, ami tényleg és igazán jó lenne nekem. Kiragadtam valamit, amiről úgy gondoltam, hogy fantasztikus (és valójában az is), és szemet hunytam a tucatnyi “nem nekem való” tulajdonság felett. Csakhogy ezek a tulajdonságok hatalmassá nőnek az évek során, míg azok, amiket imádtunk, eltűnnek a szürkeségben.
Legalábbis látszólag. Valójában csak a lila köd oszlik a hétköznapok taposómalmában. Ahhoz, hogy erre rájöjjek, kellett egy fél évszázad és egy tucat tévút. Most már tudni vélem, hogy a szilárd kapcsolatok alapja nem lehet vágy és kiragadott részletek. Elég öreg és tapasztalt lettem ahhoz, hogy fel tudjam mérni, ha az illetőbe “csak” bele tudnék szeretni eszeveszetten, vagy ha “csak” szeretem, de pontosan tudom, hogy tudnék-e vele élni is. Csakhogy ehhez idő kell. De fiatalon nincs időnk. Inkább megragadunk valamit, ami tetszek, a többit meg hozzáképzeljük, aztán vagy van, vagy nincs meg a másikban.
Most úgy látom, hogy a hagyományos bölcs indiai, kínai…eltervezett, racionálisan felmért házasságok, ha megjön közben a szeretet és a megbecsülés, sokkal jobban működhetnek, mint az őrült szerelmi házasságok, amik a legkisebb nehézség hatására kimúlnak. Már nem akarom belelátni a másikba, ami nincs benne. Nem akarom hibáztatni azért, amit csak én képzeltem bele… Tudom pontosan ( még a legapróbb dolgokban is ), hogy mi az, amit el tudok viselni, tudok tolerálni, és mi az, amit nem. Mi az, aminek muszáj jelen lennie, és mi az, ami hiányozhat….miben muszáj, hogy hasonlítsunk és miben lehetünk mások…. Ez bizony csupa racionalitás. Ami sajnos nem sajátja a szerelemnek…. Ezért gondolom én, hogy különválasztandó.
🙂 pontosan így látom Én is!