Múltba ragadva… Építő vagy romboló a múltad?

Manapság a divatos szlogenek a “Lépj tovább!”… “Engedd el a múltat és élj a jelenben”… és ehhez hasonlók. Mindenki arra biztat, hogy ne nézz hátra, csak előre, tekintetedet függeszd a jövőre, a múltra pedig csukd rá az ajtót. Hát bakfitty! Tudják ezek, hogy miről beszélnek? Hogy lenne már jelen és jövő a múlt nélkül. Alapvetően én is azt gondolom, hogy nem szabad beleragadni teljesen a múltba, bizonyos dolgokra rá kell teríteni a szemfedőt, nem szabad rágódni például a veszteségeken, nem szabad életben tartani rég halott reményeket, fölösleges visszasírni dolgokat, és legfőképpen nem szabad megbánni semmit (erről már írtam), na de hogy végleg zárjam le??? Eszemben sincs.

Szerintem teljesen kilépni a múltból nem lehet és nem is lenne jó. A múlt hordozza a döntéseinket, a fejlődésünket, a még be nem teljesített vágyainkat, de legfőképpen az emlékeinket. A múlt a tapasztalatink forrása, ahonnan muszáj merítenünk, de nekem az egyik legcsodásabb élményforrásom is. Körül vagyok véve emlékekkel, minden kis zugban ott vannak a tárgyak, amiket vettem, vagy a szeretteimtől kaptam. Ez nem a múlt? Dobjam ki őket, holott naponta emlékeztetnek a sok-sok szeretetre, amit kaptam, a sok-sok helyre, ahol jól éreztem magam? Frászt. Még azokat sem, amik bánatra emlékeztetnek. Ezek a mementóim.

És a fényképek? Annyira imádom őket, annyit nézegetem és forgatom a múltamat, a múltunkat, a gyönyörű vagy vicces emlékeket, hogy az már biztos, hogy nem normális…. De nem ragadtam bele, csak szemlélem, mint egy régi filmet, és eltölt a jó érzés. Vagy amikor összeülünk a barátokkal, és halálra nevetjük magunkat a régi sztorikon… Azon vagyunk, hogy visszacsöppenjünk a múltba… Vagy amikor mesélek a gyerekeimnek a régi dolgokról….Persze, hogy van rengeteg fájó emlék is, megoldatlan ügyek, azokon szemfedő, nyugodjanak békében, de nekem kell a múltam! Nem akarom letenni, annyi mindent tanultam belőle és olyan szép így visszanézve minden.

A múlt számomra egy hatalmas vastag törzsű fa, amiből mindig újabb és újabb hajtások nőnek ki. De nem az elszáradt kivágott törzsből, hanem a csodás öreg életben tartott alapból, ami nélkül nem lennénk. Ezért eszemben sincs lezárni, túllépni, meg mittudoménmitcsinálni, hanem életben akarom tartani, elmerülni benne, tanulni belőle, építkezni rá… Persze, hogy nem akarok sajnálkozni, sebeket feltépni, bánni dolgokat, csak egyszerűen megtartani az életem mindennapi részének, pont úgy, mint a jelent, amit élek és a jövőt, amit csak tervezek – mégpedig a múltra építve. Úgyhogy köszönöm a rengeteg felhívást a lezárásra, de én nem szeretném kikukázni még a rosszat sem.