Azt hiszem mindnyájan szeretnénk különlegesek lenni, legalábbis időnként jó lenne kiemelkedni a szürke átlagból, hogy annak érezhessük magunkat. Az a jó hírem, hogy vagyunk is javarészt. Mert nem az ember egésze a különleges, hanem csak egyes területeken térünk el az átlagtól, és ettől leszünk különlegesek. Márpedig ez szinte mindenkiről elmondható. Mindenkinek van legalább egy olyan adottsága, különleges tulajdonsága, vagy képessége, amivel kimagaslik a szürke tömegből. Vannak, akik a gondolkodásmódjukkal, a segítőkészségükkel, a teherbírásukkal múlják fölül a többieket, mások a sportteljesítményükkel, vagy a főzés tudományukkal tűnnek ki, és vannak, akik a stílusukkal, az ízlésükkel, az öltözködésükkel térnek el az átlagtól.
Sorolhatnám napestig, a lényeg a lényeg, hogy szinte mindnyájan különlegesek vagyunk. Egyediek és megismételhetetlenek, és valamilyen téren biztos, hogy kiemelkedőek. Aki meg semmiben sem kiemelkedő, az azért különleges, mert igen ritka fajta. Vicces, nem? Amire annyira áhítozunk, az ott hever az ölünkben, csak mi egyszerű halandók, mindig másokat fürkészünk, és méricskéljük magunkat hozzájuk, így a fától nem látjuk az erdőt. És azt hisszük, hogy az nem különlegesség, ha a legfinomabb sütit sütjük a társaságból, vagy ha a legjobb munkát végezzük a kollégák között. Az nem elég különleges, így ráteszünk egy lapáttal.
Egyesek annyira szeretnének kitűnni, hogy átcsapnak különcködésbe, ami már nem olyan pozitív dolog. Nemcsak a szélsőséges megnyilvánulásaik, de a kihívó megjelenésük is azt sugallja, hogy “Figyu, én tök más vagyok, mint ti közönséges halandók.” Nagyon vékony a határmezsgye a különleges és a különc között, főleg, ha nem rendelkezik elegendő önbizalommal az illető. A különcség inkább egy direkt kimódolt figyelemfelhívás, míg a különlegesség belülről fakad, amire tudatosan is ráerősíthetünk, hogy szembeötlőbb legyen, ha ez fontos nekünk. De vigyázz, mert könnyen átcsaphat valami ellenszenves magamutogatásba, dicsekvésbe, feltűnősködésbe.
Nem könnyű megtalálni az egyensúlyt, de ha megpróbálod magadat kívülről szemlélni, akkor rá fogsz jönni, hogy tök fölösleges páváskodni, ha szerényen felmutatod a különleges képességeidet, akkor azokat úgyis nagyra értékelik az emberek. Különleges képességen pedig nem azt értem, hogy helyből tudsz tripla szaltót ugrani, vagy 4 serpenyővel sütöd egyszerre a palacsintát. (Mondjuk az nem semmi). De Teréz anya sem volt túl feltűnősködő, vagy Einstein sem a magamutogatástól lett elismert. Csak adták magukat, azt a különlegességüket, amit hoztak magukkal Égi ajándékként. Úgy naturban.
A bökkenő az, hogy ilyen példák állnak előttünk, ezért nem nagyon elégszünk meg a magunk szerényebb adottságaival és próbálunk hozzácsalni valamit, vagy kesergünk a semmilyenségünkön. Mert szükségünk van rá, hogy elismerjenek. Pedig annyira jó, ha valakinek olyan kis mindennapi különlegességei vannak, mint mondjuk ha csípőből jönnek a spontán szellemes beszólásai, ha remek és rögtönzött kis sztorikat tud előadni, ha képes helyzeteket rögtön átlátni… Ha egyből kész segítséget nyújtani önzetlenül, ha mindenre megvan a gyógyír a tarsolyában, ha kész megoldásai vannak… ezek is különlegességek. Sőt, ezek az igazi különlegességek! Nem kell hozzá bohócnak öltözni, mégis mindenki felfigyel rá.
Csak ezeket nem tartjuk elég szembeötlőnek. Mert gyarlók vagyunk, és látszani akarunk. Értem én. De azért vigyázzunk a határokkal, nehogy az elismerés nevetségességbe csapjon át!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: