Szabadságon vagyok immár 12 napja. Időm, mint a tenger, kíváncsiságom még annál is több, elindultam hát, hogy találkozzam rég nem látott barátnőimmel, régi társasággal, ötye klubbal. 11 nap alatt 19 nővel ültem le trécselni, pletyizni, dumcsizni, tere-ferélni. Tegnap estére már zsongott az agyam, mégsem tudtam félretenni a dolgot, annyira tanulságos volt ez a sok locsogás.
Először is ilyenkor mindig rájövök, hogy panaszra semmi okom, nem cserélnék az égvilágon senkivel. Persze, hogy mindenkinek a saját kisujja fáj, de valahogy könnyebb, ha látom, hogy mennyire nem vagyok egyedül. Mindenki cipeli a saját problémáit és fájdalmait, küzd a saját életével, és cseppet sem vágyom más bőrébe bújni, még akkor sem, ha úgy látszik néha, hogy az egy kicsit komfortosabb. Mert nagyon ritkán valóban az.
Erre viszont azért nem készültem. Olyan meglepő és letaglózó képet festett elém ez a nagy eszmecsere, hogy kénytelen voltam leülni és összegezni a hallottakat, az eredményt pedig muszáj leírnom, mert döbbenetes. Gondoltam eddig is (meg már írtam is róla többször), hogy valami nagyon nincs rendben a mai társadalomban ezzel a házasságosdival, túl sok a válás, túl sok a harag, túl sok az elkallódott fiatal,… de most szembesülhettem is vele.
11 nap alatt 19 nővel találkoztam és beszélgettem hosszasan, szóval van mit elemezgetnem. Volt szó férjekről, szeretőkről, válásokról, gyerekekről, munkáról, pénzről és mindenről, ezen tanulságokat szeretném most szépen sorban közzétenni. Elsőként persze, hogy a szívügyekbe: szerelem-pasik-házasság témába ugrok fejest, hiszen akármilyen korúak vagyunk is, ez mindenütt az első és legfontosabb megtárgyalnivaló a barátnők között.
Remélem a számadatok nem teszik szárazzá ezt a kis statisztikát, de másként nem tudom kellően megvilágítani a helyzetet. 19 régi és újabb barátnőm, negyvenes-ötvenes különböző anyagi helyzetben lévő, különböző körülményekkel rendelkező, homlokegyenest más foglalkozást űző, más mentalitású, másutt élő nők.
A 19-ből 11 elvált !! 2 már kétszer is. Én meg háromszor. Jajj! És összesen 44 gyerekünk van!
Ez önmagában sem semmi, de az lepett meg sokkal jobban, hogy ebből mindössze 3 az, ahol a férj kezdeményezte a válást, holott a közhiedelemben a pasik szokták elhagyni a szegény nőket. Az már más tészta, hogy 8 esetben másik nő is volt a dologban, de csak 3 akart ezzel az új nővel élni inkább, a többiek csak egy kis kitérőre készültek, hiszen a változatosság gyönyörködtet.
És hozzáteszem, hogy egyetlen barátnőm sem lépett pasi miatt. Egyszerűen nem kérték tovább a férjüket, nem akarták tovább folytatni az addigi életüket. Elhidegültek, vagy ahogy mondták “kinőtték egymást”. Ez viszont a még házasokról is javarészt elmondható. A 8 még házas csajnak a fele így érez a férje iránt, csak még a gyerekek, vagy a vagyon miatt vannak együtt. A házasok közül többen mondták, hogy nem tudják elképzelni, hogy egyedül éljenek.
Ilyen az elváltak közt is akad, mégis egyedül él a 11 elváltból 9 !! Ez ismét egy nagyon komoly szám. Pedig csak kettő olyan van, aki akar is egyedül élni, a többiek kereső státuszban vannak, de nem találnak. Ez hogyan lehetséges? Ezt még nem sikerült megfejtenem, de rajta vagyok. Hiszen ezek a csajok elváltak valakitől. Elvileg pont annyi szabad pasi van, mint nő. Csak állítólag a pasik ilyenkor a fiatalabb nőket keresik, bár az én volt férjeim pont nem. De miért kell fiatal fruska a középkorú pasiknak? Hülyék ezek? Elölről akarják kezdeni az egész cécót?
Akkor viszont matematikailag rengeteg fiatal pasi szaladgál facéran, mert nekik nem jut korukbéli csaj. Ez jó hír? Nem tudom, mindenesetre csak egy elvált 49 éves barátnőm él jóval fiatalabb fickóval, bár azért randikról tudok. De most ne menjünk bele az alkalmi randik és a rövidtávú kapcsolatok kérdésébe, az egy másik történet, azt majd máskor jól kivesézem. Most itt a házasságokról, az együttélésekről, és a válásokról kezdtem el nyilvánosan gondolkodni. Szóval 19 barátnőmből 11 elvált, és 9 egyedül él azóta is. Ez elgondolkodtató.
Mindegyiküket megkérdeztem, hogy mi volt a baj, miért hűlt ki szerintük a kapcsolat. Nagyjából ugyanaz a válasz: az útjaik már nem párhuzamosan futottak, hanem az egyik jobbra, a másik balra,… nem értettek egyet sok mindenben,… másra vágytak mindketten… és legfőképpen azt mindenki felsorolta, hogy a férje ilyen-olyan tulajdonsága (féltékenység, lustaság, modortalanság, nagyképűség, nagyzolás, lagymatagság, puhányság, döntésképtelenség, okoskodás…) az agyára ment már, nem bírták tovább.
Mind a 19 szerelem házasság volt. Kérdezem én: ezek a tulajdonságok nem voltak meg akkor is? De, csak nem voltak fontosak, nem tolultak előtérbe? A szerelem ködén át nem számítottak, azt hittük a nagyobb dolgok elnyomják. Vagy azt hittük, hogy mi majd megváltoztatjuk őket. Csakhogy ez nem így lett. Többen is úgy nyilatkoztak a csajok közül, hogy nem is értik, hogyan lehettek ilyen vakok. Mintha nem is ismerték volna azt az embert, akibe beleszerettek, és hozzámentek felségül.
Következő kérdés: akkor mibe szerettünk bele? Többnyire mindenki egy-egy tulajdonságba, körülménybe, mégpedig abba, hogy olyan “más”. Azt tetszett meg az illetőben, azt csodáltuk, ami bennünk nincs meg, ami hiányzik, beleszerettünk abba, ami számunkra különleges. Nyilván magamba nem leszek szerelmes, csak abba, ami más. Csakhogy most pont ez választ el minket egymástól. Az, hogy más, mint én, és ezért nem találjuk a közös hangot. Más, mint én, és ezért nem értünk egyet sok mindenben, veszekszünk,… mindketten mást szeretnénk csinálni, ezért külön utakon járunk, … másként gondoljuk el a pihenést, a gyereknevelést és még sok mindent.
Senki, de senki nem hozta fel azt, amit a pasik szoktak hasonló esetben, hogy a valaha jóképű, izmos fickóból egy pocakos, morgós ősz vénség lett! Senki nem tért ki a férje külsejére, legfeljebb az ápolatlanságára!! Pedzegettem én ezt azt egészet már korábban is, de most kristályosodott ki bennem teljesen ez a rettentő ellentmondás:
