19 nő 44 gyerek… Én bizony nem szeretnék újra fiatal lenni…

Nem olyan régen voltam fiatal, bár néha úgy érzem, egy évezred telt el azóta. Az más kérdés, hogy a lelkemben az maradtam, de az éveim számát tekintve semmiképpen. És nem is szeretnék. Csak pislogok jobbra-balra, ahogy a barátnőimtől a történeteket hallgatom, meg ahogy a saját gyerekeim életét nézem, és úgy tűnik, hogy teljesen felborult a világ. Csupa céltalanul bolyongó, mindenbe belekapó, és mindent feladó, a nehézségek láttán meghátráló huszonéves. Érdektelenek, motiválatlanok, egyformák…tisztelet annak az 1-2 kivételnek, aki normális életet él, és végigjárta az eltervezett útját. Mondjuk már azt sem tudom, hogy mi az a normális, ebben a felbolydult világban.

Egy csomó huszonéves, sőt még 30-as is, a szüleivel lakik, vagy külföldre költöztek dolgozni egy jobb élet reményében. Olyan is van, akinek bejött, de a többség visszatért. Itt vannak, és próbálkoznak. Manapság bármilyen iskolát elvégezhet, akinek van egy kis szorgalma, meg kitartása, csakhogy ott tartunk, hogy a fiatalok zömének fogalma sincs, hogy mit szeretne csinálni. Belekezdenek mindenbe és pár hónap múlva feladják, mert nem tetszik. Csak pénzt szeretnének keresni, lehetőleg minél többet és azt jó könnyen. Nincs ötletük, nincs kedvük, ezért olyan iskolákba járnak, aminek semmi értelme, csak legyen valami. Amíg suliba járnak, addig lehet lézengeni, addig sem kell dolgozni.

Van egy lány, aki 10 évig járt az Elte filozófia szakára, de fogalma sem volt, hogy mit akar vele kezdeni, csak diplomát akart. Végül elment eladónak. Aztán a srác, aki közgazdaságot kezdett tanulni, de utálta, ezért átment a jogra, az túl nehéz volt, így most asztalosnak tanul. Ismerek kétdiplomás fiatalt, akinek fogalma sincs mihez kezdjen. Rengeteg történetet hallottam. Nincs a fiataloknak elképzelése az életükről. Nincs jövőképük, mert mi nem tudunk adni nekik, nem tudunk semmi biztosat mondani, a példánkból meg köszönik, nem kérnek. Na nem is csodálom. Mi felnőttek is csak lavírozunk az élet nevű katyvaszban, minden olyan gyorsan változik, hogy győzzük kapkodni a fejünket.

Az az igazság, hogy lusták is. Nemcsak céljaik nincsenek (mármint a pénzszerzésen kívül), hanem derogál is nekik dolgozni. Az olyan fárasztó. Mert sajnos nincs semmiféle hajlamuk, elhivatottságuk, nem úgy mint nekünk volt, amikor nagyjából mindenki tudta, hogy mi szeretne lenni, vagy mi kell hogy legyen. Nem értünk rá évtizedekig tipródni, hogy van-e egyáltalán kedvem valamihez. Dolgoztunk aztán kész. Ha volt valamihez affinitásunk, vagy tehetségünk, akkor azt, ha nem volt, akkor megtanultuk valami mást. És csináltuk, mert volt kötelességtudatunk, volt felelősségérzetünk. Eszünkbe sem jutott pénzt nem munkából, hanem valamilyen virtuális módon bekaszírozni, felnőtt fejjel az anyánkkal mosatni, meg nála enni minden nap. Ma meg egy csomó ilyen van. Behemót kisdedek.

Mert ma mindenki diplomás. Sokkal több diplomás ember rohangál, mint szakmunkás. Nem is lehet normális szakembert találni. Az viszont derogál az elkényeztetett, virtuális világban felnőtt középosztálybeli fiatalságnak, hogy kétkezi munkát csináljon. Pedig egy jó szakember többet keres, mint egy orvos lassan, de a pedagógusok fizetésének a dupláját, az biztos. Egy burkoló, ács vagy kőműves 3500 ft-os órabérért dolgozik, mert megtehetik, és villanyszerelőt is kész csoda találni.

De a mi fiaink nem piszkolják be a kezüket, egyem a szívüket. Jól seggbe rúgnám mindet, akik ott majomkodnak és páváskodnak a kamu főiskolák sznob büféiben. És várják, hogy apa majd virítja a lóvét. Utálom tiszta szívből ezt a “bezzeg az én időmbent”, és nem is alkalmazom egyáltalán, de fogalmam sincs, hogy mi lett más. Talán a lehetőségek nyíltak ki jobban bárki számára, talán a fantáziátlan ifjúság nem képes jövőt tervezni magának, talán később nőnek fel a gyerekek (ugyebár családot is sokkal később vállalnak), vagy talán nem kérnek az általunk bemutatott életmodellekből…

Akárhogy is van, sajnálom őket a bolyongásukért, és a bizonytalan jövő miatt. Én ma nem szívesen lennék fiatal. Arra viszont remek és tanulságos volt ez a sok történet (újfent), hogy ne legyek úgy elkenődve a saját gyerekeim léhaságán. Úgy látom, ez eléggé általános probléma.