Majomszeretettel neveljük a gyerekeinket?

Rengeteget gondolkodom az elromlott vagy elrontott gyerekeinken. Belekukkantottam pszichológiai írásokba, esettanulmányokat olvastam, rengeteg nevelési ötlettel találkoztam, de igazából arra nem találtam meg a választ, hogy hol siklott ki az ügy? Így születtek, vagy én rontottam el őket? Valószínűleg ez is az is. A nevelés számomra amúgy is egy talány, főleg ahol több gyerek van a családban, akik mind más természetűek, ott talán még bonyolultabb a dolog. De hát elvben nagyon jó vagyok gyereknevelésben, ugyebár. Hogy ezt a gyakorlatban hogyan kellett volna kivitelezni, azt nem tudom, de nekem nem sikerült valami fényesen. Nem sikerült szépen elmondanom a mondandómat, mert meg sem hallgattak, nem sikerült nemet mondanom, mert a belemet kiszekírozták, míg már nem bírtam tovább, és nem sikerült rávennem őket, hogy változtassanak a helytelen dolgokon, ne dohányozzanak, menjenek dolgozni, tanuljanak….

Mindenki hoz magával egy alaptermészetet, amit semmilyen szülői szigor vagy engedékenység, és semmilyen környezeti hatás nem fog tudni megváltoztatni. Egy melankolikus hajlamú gyerek sosem lesz kirobbanóan eleven,… egy magának való, visszahúzódó fiú nyilván nem lesz a társaság bohóca,…  egy félős kislánytól pedig nem várhatjuk el, hogy élsportoló legyen. Aztán ott van a motiválatlan gyerekem, akinek hiába tűz ki az ember jutalmakat, vagy célokat, tiszta időpocsékolás az egész küzdelem. Semmire sem tudtam rávenni, amit nem akart, márpedig semmit sem akart. Hagytam. A férjem szerint ez a majomszeretet. Hogy nem várok el semmit, csak kiszolgálom, ellátom, megcsinálom helyette. De igenis elvárok, csak éppen nem tudom hogyan hajtsam be az elvárásaimat? Nincs eszközöm. Az olyan hülye tanácsoktól, hogy rakjam ki az utcára, hagy boldoguljon, meg ne csináljam meg helyette a dolgokat, köszönöm, de égnek áll a hajam! Mert nem hatja meg, nem érdekli egy cseppet sem. Mert rosszul neveltem állítólag. Csakhogy például a lustaság, az szerintem nem a nevelhető dolgok közé tartozik, úgy mint ahogyan az érdektelenség sem. Próbálkozhatok, de semmit nem tudok vele kezdeni. Mert ilyennek születtek.

Ideális esetben mindegyik gyerekünknek megpróbáljuk a legjobbat adni. Már ha tudjuk, hogy mi az. Nyilván alapelveket kell lefektetni, olyanokat, amik mindenki számára kötelezőek. Mondjuk, hogy mindenkinek legyen feladata, mindenki csak a tanulás után mehet szórakozni, mindenki köteles rendet tartani a szobájában, és még millió ilyesmi. Van olyan gyerek, aki ezeket készségesen betartja, van, aki kevésbé készségesen, de betartja, és van, amelyik, ha a fejem tetejére állok, akkor sem. Ilyenkor mi történik? Várok, veszekszek, zsarolok, de semmi eredmény. Nem, és kész. Ezredik kérés, ezredik büntetés, és nem történik semmi. Elhatározom, hogy nem adom fel, fő a következetesség. Múlnak a napok, a hetek, és még mindig ott rohad a sok koszos edény, még mindig gyűlik a szennyes, az ágynemű egyre undorítóbb, én meg már nem tudom elnézni, és szégyen ide- szégyen oda, de megcsinálom. Nem érte, hanem magamért, mert penész lepi az ételeket, bűzlik a lakás a szennyestől, és eltűnt a kedvenc ollóm a dzsumbuj mélyén.

Ugyanígy nincs eszköz a kezünkben, bármit írnak is a szakkönyvek, ha nem akar a kamasz tanulni, vagy olvasni, vagy normálisan beszélni, öltözködni. Megpróbálhatjuk rávenni, akár rákényszeríteni is, de nem biztos, hogy sikerül. Állatira szeretik emlegetni a szülői példát, a környezet példamutató magatartását. Hát az pont ilyen, hogy vagy bejön, vagy nem. A férjem is, én is szorgalmasak és olvasósak voltunk, a gyerekek mindig ezt látták, de példa ide, példa oda, csak az egyik gyerekem lett olvasó, és egyik sem túl szorgalmas. Sőt, a két fiam határozottan és kifejezetten lusta. Most akkor mi van? Minél jobban példálózok, annál jobban tojnak rá. Csak az internet meg a buli az érdekes, semmi más. Nyilván hibáztam. De hogy majomszeretet? Mi az egyáltalán? Nem kurkásztam őket, és nem vertem a mellem, hanem játszottunk, fociztunk, társasoztunk, megmutattam a világot, sokat foglalkoztam velük. Beszélgettünk, meghallgattam, tanácsoltam… mégsem mondhatom el, hogy jó úton haladnak. 

Persze vannak dolgok, amiben biztos, hogy hibáztam. Például, hogy csak a legnagyobb fiamat köteleztem a rendszeres sportra. A sport rengeteg fegyelmet követel, meg akaratot edz, és önuralomra tanít. De 15 évesen nem akarta tovább csinálni, abbahagyta, és ő is kisiklott utána. Ettől függetlenül szerintem a sportolásnak nagy szerepe van a nevelésben. . Bánom nagyon, hogy ebben engedtem, mert arra hivatkozott, hogy semmi szabadideje, míg a haverjai bulikra készülődtek, addig ő korán feküdt a másnapi verseny miatt. Jól tanult, úgyhogy ezt nem hozta indoknak, de ilyet is hallottam.Én meg megsajnáltam szegény gyerekemet, aki állandóan edzésre jár, míg a többiek élnek szabadon. Ezt most már, a mai eszemmel, biztosan másképpen csinálnám, mert azt látom, hogy a sportoló gyerekek százszor jobb úton haladnak, mint akik csak tengenek-lengenek suli után. Lehet, hogy életpálya modelljük nekik sincs, fogalmuk sincs arról, hogy mit dolgozzanak majdan, de mégis van tartásuk, akaraterejük, és erősebb jellemük, mint a punnyadóknak. 

Mint a zene. A zenész gyerekek sem érnek rá a gép előtt ücsörögni naphosszat. Feladat van, kötelesség, és van sikerélmény. Persze ahhoz meg tehetség kell, amit nem adnak a sarki boltban, meg nem kevés kitartás, de én meg sem próbáltam. “Szegény gyereket” nem akartam leterhelni. Utólag látom, hogy kár volt engedni, mert ezzel csak a tespedésbe, a céltalanságba engedtem bele őket. Szigorúbbnak kellett volna lennem, talán pár pofon is elfért volna, de túl liberális voltam ebben a liberális világban. Meg hát anya vagyok, az anyák dolga meg nem a keménykedés lenne. Talán ez a majomszeretet, amikor a pillanatnyi érvek eltakarják a hosszabb távú eredményt. Csak így szépen a fejemre nőttek, én meg nyávoghatok, hogy nem állnak a saját lábukon meg, mert nem is igen akarnak. Felnőttek időközben, de csak fizikailag. Érzelmileg, lelkileg csak nagyhangú gyámoltalan csecsemők. Ugyanezt látom magam körül, és írtam is róla már többször, hátha sikerül valahogy kiderítenem és listáznom az okokat.

A harmadik “sajnos”, hogy hobbit sem tudunk a gyerekeink kezébe nyomni úgy, mint egy almát, és ezt sem vesszük elég komolyan, nem tulajdonítunk neki semmi jelentőséget, pedig csak most látom, hogy mekkora van. Ennek részben anyagi okai is vannak, részben meg a felnőttek nagy részének sincsen hobbija, vagy ideje arra, hogy a gyereket mindenfelé elhordja, és feltárja azt a rengeteg lehetőséget előtte, amiből választhatna.Megmutatunk egy párat jó esetben, de az a mienk többnyire és nem az övé. Én hiába főzök különlegességeket, sütök tortákat hobbiból, vagy kötök-horgolok-varrok, ez a fiúgyerekeimnek nem volt túl nagy útmutatás, de az apjuk horgászatára sem kaptak rá. Márpedig egy jó hobbi rengeteg akadályon, lelki válságon átsegít. Az biztos, hogy sokkal egyszerűbb és olcsóbb leültetni a tv, vagy az x-box elé, mint elvinni ezer helyre megmutatni neki a világot, hátha beleszeret a barlangászatba, a természetbúvár szakkörbe, a fotózásba, a képregény rajzolásba, a barkácsolásba, szerelésbe… vagy bármibe, ami aztán a hobbijává válhat. Csak persze nem volt időm, kedvem, pénzem, így – bár szerintem nagyon sok mindent mutattam nekik, de csak otthon – igazán nem alakult ki semmi olyan hobbijuk, amivel elűzhetnék az unalmas perceket, és kiválthatná a számítógépes játékok okozta izgalmakat.

Helyette rengeteget meséltem, olvastam nekik születésüktől kamasz korukig, hátamat a falnak vetve a szobáik között, amit imádtak még tizenévesen is. Ezzel értelmes, fantáziadús emberekké tettem  őket, csak arra nem számítottam, hogy ezt az eszet el is lehet pazarolni, és egészen furfangos-rafinált manőverekre is lehet használni. Ettől függetlenül ezt nem csinálnám másképpen most sem, mert az már a velük született személyiségük hibája, ha galádok. Vagy talán a szigor hiánya, ez a negyedik, amit elrontottam. Biztosan kompenzálni akartam, nyakon önteni őket az anyai szeretetemmel, hogy elfeledtessem a házastársi veszekedéseket, a sokszor rideg hangulatot. Marhaság. Ha szigorú az ember és kellő retorzió követi a kellően ostoba tetteket, akkor még egy szobafogság, a zsebpénz megvonása, vagy egy nyakleves sem szeretetlenséget mutat, hanem azt, hogy a tetteinknek következményei vannak. “szeretlek, de ezt nem teheted meg.” Sokkal nagyobb eredményt érnénk el vele, mint azzal, hogy sajnálom szegény gyereket, aztán az “ejnye-ejnye” után megy minden a régiben. 

Amit még  súlyos és általános hibának látok, az az anyagi elkényeztetés. Ha mindent odateszünk a gyerekeknek csak úgy, szeretetből, elhalmozzuk ajándékokkal, akkor hogyan fog kialakulni az értékrendje? Honnan fogja megtanulni, hogy az nem az égből pottyan? Nem fog minket jobban szeretni miatta, és ezt most ennyi kamaszt ismerve kristálytisztán látom. Sőt. Egy két lábon járó buksza szerepkörébe fogunk szorulni, ami természetesen kinyílik egy csettintésre, hogy a kedves gyermeknek a kisujját se kelljen mozdítania, de a szöveg nem kell hozzá. Természetes lesz, hogy “nekem minden jár”, – hiszen eddig is így volt, – “most nagyobb koromban hova akarsz már nevelni?” Sajnos sehova. Késő. Most marad az, hogy térdremegve várom, hogy felnőtt korukra (majd 30 után), talán mégis ember lesz ebből a pár tucat fiatalból, aki körülöttem él.