A szeretetnek semmi köze ahhoz, hogy kivel tudunk együtt élni

Ezzel a sajnálatos ténnyel a barátnőm szembesített a minap, midőn olyan dolgokat csináltam nála, amiket nem igazán szeret. Engem igen (remélem), de rosszul viseli, hogy nem tudok megülni nyugton a fenekemen, hanem állandóan sertepertélnem kell. Őt ez zavarja, és amikor harmadszor pattantam fel a nyugodt ücsörgésből, hogy elpakoljam a poharakat, vagy lesöpörjem a teraszt, akkor kiakadt. “De jó, hogy mi nem élünk együtt” mondta viccesen, de ebben az a vicc, hogy ez nem vicc. Tényleg utálna velem lakni, mert sírba viszem a pattogásommal. De én szeretek tevékeny lenni. Imádok vele beszélgetni, de jobb ha például főzhetek közben, vagy legalábbis sétáljunk, vagy tollasozzunk. Ő meg szeret nyugodtan leülni. 

Ezek a különféle viselkedési minták, de mondhatom természetnek, berögződésnek, habitusnak is, szóval az ilyen különbözőségek valóban lehetnek zavaró tényezők az együttélésben. A szeretetet nem befolyásolják a barátságban, még egy hét együttlétet is el lehet vele viselni, de a hosszútávú együttélésben nyilván az ember agyára mennek, és kikezdik még a legtoleránsabb feleket is. Két választás van ugyanis: vagy hallgatsz és nem szólsz egy szót sem, de belülről forrongsz, vagy mindig szóváteszed, csakhogy mit is? Nem vetheted a másik szemére, hogy nem ugyanolyan természetű, mint te. Hogy nem ugyanolyan pörgős vagy éppen nyugalmas, és nem ugyanazokat a dolgokat szereti csinálni. Szereted és kész, hát nem pont ezért a másságért. A különélésben lényegesen egyszerűbb, majd szépen hazamegy, aztán csinálhatja a maga kis hülyeségeit, a te otthonodban meg tessék betartani a te szabályaidat. Úgy illik. 

Egyszóval jól gondold meg, hogy kivel költözöl össze, és ez nem csak a párkapcsolatokra vonatkozik, de áll a barátnővel, haverokkal való összeköltözésre is. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy szeretem őt, tök jó vele együtt lenni, uccu neki, költözzünk össze. Fiatalok, nemcsak szerelmesek, sokszor költöznek közös albérletbe, családok pedig bérelnek együtt házat üdülésre, vagy akár egész nyárra. Minden nagyon klassz eleinte, szuper ez az együtt lakás, csak ahogy múlnak a hetek, kezd egyre feszültebbé válni a helyzet. Valakinek az agyára megy, hogy állandóan üvölt a zene, a másik a ledobált szennyest viseli rosszul, a harmadik nem bírja elnézni a mosogatóban gyűlő edényhalmot, a negyedik besokall a csendes egyedüllét hiányától… és millió ilyen apróság kezdi ki a jóérzésünket. Pedig szeretjük a másikat, szeretjük egymást. Csak éppenséggel nagyon is helytálló a mondás: “Lakva ismerszik meg az ember.”

Ezért, azt hiszem, előbb ki kéne próbálni ezt az együtt élősdit, nehogy a szeretet helyett azt kezdjük hamarosan érezni, hogy teher a másik a nyakunkon.