Írtam már bejegyzést magukról a társkereső oldalakról, most megpróbálom megosztani mindenkivel egy társkereső lény mindennapjait. Mivel az ismerősök hasonló élményekről számolnak be, így gyanítom, hogy nem leszek túl messze az igazságtól.
Egy kicsit feltúrbóztam a sebességemet, és több fronton indítottam offenzívát a kedves férfitársadalom középkorú társkereső tagjai ellen. Van időm, szabin vagyok, lánykám tárborban, úgyhogy stabilan megvetettem a hátsómat a kanapén, és alaposan belemélyedtem az internetes társkereső oldalak használatába.
Azt nem írom le melyikekébe, mivel azt egy korábbi írásomban már kifejtettem, hogy szerintem tök mindegy, úgyis csak szerencse dolga az egész, a lényeg az, hogy egy ingyenes, egy fizetős, és egy félig fizetős oldalról indultam portyára. Látszólag csodás eredménnyel. Minden nap érkezik jó néhány üzenet. Volt olyan nap az elején, hogy tucatnyi is, hiszen friss hús lévén a piacon a kedves moderátor kollegák kibiggyesztettek a kezdőoldalra, ahol mindenki láthat. Hurrá, ez elég reményteli. Néhány nap elteltével azért lelohadt a kezdeti lelkesedésem, mivel a 84. hülye levélnél, már a kilépést fontolgattam, de meggyőztem magam a korábbi szlogennel, hogy “nekem csak egy kell”.
Volt számos fiatal legényke is, némelyek fiatalabbak, mint a saját fiaim, és bár lelkendezve írták le, hogy mennyire szeretnének megismerni, ennek okát homály fedi. Egyetlen szó utalást sem ejtettek szexre, vagy hasonlóra, de mi más késztet egy 30 körüli fickót, hogy egy 50-es nőnek írjon. Én nem nagyon tudok elképzelni valódi társkapcsolatot ilyen korkülönbséggel, még, ha ő érettebb is a koránál, én meg “fiatalos” is vagyok (de utálom ezt a szót!). Most még úgy ahogy tartom magam, de mi lesz 10 év múlva? Vagy ne szaladjak annyira előre? De igenis szaladok, mert nem viharos átmeneti kapcsolatban gondolkodom, hanem hosszútávra tervezek, lehetőleg már utoljára ebben az életben. Készülök a hosszas, békés egymás mellett élésre, és gondolom a társkeresőkön másnak is hasonló a célja. Szexpartner keresők külön léteznek, tessék szíves ott próbálkozni.
Természetesen ennek is megvan az ellentéte, az egyszavasok. Érkezik üzenetként egy smiley mondjuk, vagy egy “Szia!”, hogy felhívja az ember figyelmét. És persze sikerül neki felhívnia, mert reagálok. Vagy nem, de mindenképpen ránézek az illetőre, hátha tetszik. Mondjuk, igen. Ilyenkor eltöprengek, hogy erre mit is válaszoljak? Én is egy smileyt, vagy egy “sziát” küldjek, de úgy elég hosszadalmas lesz a kibontakozás. Akkor mi a nyavalyát? Na jó, írok pár lényegre törő mondatot, hátha nem is engem keres. Erre megint egy szóval reagál. Ha kérdezek valamit, akkor esetleg egy egész tőmondattal. Basszus, nem ismerkedni vagyunk itt? Így hogy a fenébe fog menni? Ezt persze le is írom, a reakció pedig változó. Van, hogy két mondat lesz, van, hogy eltűnik az illető. Hiszen ki vagyok én, hogy kioktassam? Egyébként tényleg? Ha nem tetszik valami, nem kötelező… Ő ilyen kis visszafogott, szófukar ember, na.
Újabb tucat levél: az ömlengők üzenetei. Úgy írnak, mintha már ezer éve ismernénk egymást, szuperlatívuszokban beszélnek az adatlapomon látottakról, sanzon stílusban méltatják a csodálatos külsőmet, a fantasztikus tulajdonságaimat úgy, hogy még 2 szót nem váltottunk. Tulajdonképpen lehetne ez hízelgő is, csakhogy nem az. A legenyhébb jelző rá az, hogy meghökkentő. Azt csak remélni tudom, hogy igazából nem ilyenek, csak van egy téves elképzelésük arról, hogy mire van a NŐnek szüksége, ezért írnak egy sablont, (vagy másolnak valahonnan) és azt egyetlen kattintással bármely kiszemelt áldozatnak el tudják küldeni. De lehet, hogy tévedek. Számomra mindenesetre az a hab a tortán, amikor a vadidegen férfiú úgy zárja le a levelét, hogy “puszi”. Na ettől sikítani tudnék. Mióta vagyunk ilyen nexusban? Fura az is, hogy “mély hódolattal”, de abban mutatkozik legalább tisztelet az irányomban, noha kissé már elavult. De hogy puszi??? És a helyesírásról, illetve annak teljes hiányáról már nem is beszélek.
Tervezem, hogy átnézek a túloldalra. Kiadom magam férfinak, keresek hozzá valami dögös képet a netről, és megvizsgálom magam is a kérdést. Tudom, hogy ez enyhén szemét dolog, de eddig azt gondoltam, hogy “szegény nők, mi mindennek vannak kitéve az internetes társkeresés során”, most meg úgy tűnik, hogy írhatnék egy exkuzáló bejegyzést a férfitársadalom elleni kirohanásom miatt. Ha tényleg így lesz, akkor becsszó megteszem. Csak azt tudnám, hogy mi a fenéért ilyen nehéz ez az egész? Mármint annak, aki benne van. Mert a kívülállók szerint csupa móka és kacagás. Pasihegyek, randik sora, izgalom, adrenalin… csupa irigylésreméltó dolog. Egy frászt! Legalábbis én nem így élem meg.
