Nyomokat hagyunk egymáson.
Van hogy jó kis színfoltokat, van, hogy nagy sötét pacákat, van hogy csak nagyon apró kis nyomokat, de hogy mindenki hordozza millió másik ember nyomát magán, az biztos. Mire az életünk végére érünk, már annyi lenyomatot rétegeztünk egymásra, hogy felismerhetetlenek lesznek szinte a minták. Csak egy-két nagyon fontos és nagyon hangsúlyos nyomot lehet majd kivenni a képből, amiket akár több évtizede hagyott rajtunk nyomként valaki. Ezek a számunkra fontos emberek. Az életünk meghatározói.
De persze hagyhat nyomot bárki, csak ez nagyon ritkán tudatosul bennünk, kivéve, ha direkt végiggondoljuk. Lehet az akár egy hajléktalan az utcán, aki valamiért megindított, lehet az egy idézet valakitől, ami megérintett, egy gondolat, ami beépült….bármi. Egyébként leginkább észre sem vesszük. Én is úgy figyeltem fel rá, hogy a közelmúltban az egyik barátommal beszélgettem erről. Azóta figyelem, és szeretem bogarászni ezeket az “ábrákat”. Felidézni azokat a pillanatokat, amikor adtam valakinek valamit, vagy kaptam valamit, amitől egy icipicit megváltozott, vagy én megváltoztam. Érdekes játék.
Az nyilvánvaló és természetes, hogy gyerekként direkt alakítanak, nevelnek bennünket a szüleink, a nagyszüleink, az óvónénik, a tanáraink és szinte mindenki. De mikor felnőttünk már, sőt magunk is tudatos “nyomhagyók” leszünk, akkor már kevéssé gondolunk rá, hogy bizony még kerülhetnek pacák a mi palettánkra is. Azt mondjuk, hogy “én már öreg vagyok a változásra”. Frászkarikát. Nagyon is változunk, ráadásul folyamatosan. Az irány nem mindegy. Hogy egyre begyöpösödöttebb, bogarasabb, kedvetlenebb leszek, és egyre jobban belém égnek a rossz szokásaim, vagy van még helyem a friss, vidám színfoltoknak.
Például amikor évekkel ezelőtt többször megjegyezte valaki (viccesen), hogy milyen harsány tudok lenni. Nem gondolkodtam rajta, nem direkt volt, de belém plántált valamit, és egyszer csak már nem voltam többé harsány. Ezt jóval később vettem észre, mint hogy az esemény megtörtént. A nyomok ugyanis csak utólag látszanak. Az is, ha formáltad valakinek az ízlését, az is, ha addig dicsérted, míg végül tényleg jónak érezte magát, és ez doppingolta. De nyomot hagy rajtunk az is, ha tetszik valami vagy valaki, és azt teljesen tudattalanul elkezdjük utánozni.
Minden megjegyzésünk, kritikánk hagyhat nyomot másokon, bár nem biztos, hogy fog is, de a lehetősége fennáll. Nagy felelősség, bár inkább bele sem gondolok, hogy csúnya szavakkal, negatív megjegyzésekkel mennyi ocsmány nyomot hagyhattam embereken, ezekre nem is akarok emlékezni. Most már igyekszem ezeket jóvá tenni. De mosolygok, ha a barátnőmnél kinyitom a fiókot és glédában állnak benne az evőeszközök, mert bizony ez is az én nyomom, az meg már az övé, hogy ABC rendben legyenek a fűszerek a kosaramban. Hülye nyomok, de nyomok. Szavak nélküli foltok az életemen. Nem beszéltük meg soha, csak így alakult.
Százával és ezrével találhatunk magunkon nyomokat, és ráadásul tök evidens, hogy ott vannak, mindenki tudja, csak én most egy kicsit eljátszottam azzal, hogy melyiket kitől szedtem, és másra én mit hagyományoztam. Vicces volt, ahogy a fent emlegetett barátom azt mondta, hogy szerinte én nem hagytam rajta semmit, aztán elkezdtem neki sorolni, hogy miket (pl amióta engem ismer, azóta használ néhány fűszert, azóta olvas blogot, azóta szereti a jelmezeket, stb), nos ezek is nyomok. Kis pacnik, de ezekből tevődünk össze. Ezek vagyunk mi, állandó változásban. És hogy ezt miért írtam le? Mert el akartam mondani, és hogy tegyek még egy icipici színpacnit a többihez.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: