Barátság extrákkal

Olyan sokszor gondolkodom el a barátságokon. Így vagy úgy. Számomra nagyon fontos tényező a barátság. Cipelem magammal a kapcsolataimat és természetesnek veszem őket, természetes és fontos részének az életemnek, mindenképpen szükséges velejárónak, hogy legyenek barátaim. Ők azok, akik segítenek cipelni a terheket, akikkel megosztod az örömeidet, akik részesednek az idődből, a nevetésedből, a finomságaidból, feltöltenek, ha fáradt vagy, netán szomorú….társaid a beszélgetésekben, a programokban…Kézenfekvőnek tűnik, hogy ott vannak mindig, évek, évtizedek óta. El sem tudom képzelni, hogyan élnek emberek barátok nélkül. Kihez szólnak, kihez fordulnak, kivel kapcsolódnak ki….?

Szerintem a szerelem sem más, mint barátság extrákkal. A tartós párkapcsolat pedig végképp nem lehet más, csakis mély barátság szexulitással elegyítve. Lehet velem vitatkozni, de én így érzem. Hiszen a barátaiddal is időt szeretnél tölteni, hiányoznak, ha nem találkoztok, rájuk gondolsz, ha valamit meg szeretnél osztani, hozzájuk fordulsz, ha tanácsra van szükséged…csak éppen nem bújsz velük ágyba. Ez speciel nekem legalábbis nem jut eszembe. De a párodtól is ugyanezt a fajta odafigyelést várod el, nem? Hogy beszélgessen veled, hogy megértsen, hogy melletted legyen, hogy együtt legyetek, ne csak egymás mellett.

Na jó, ebben semmi újdonság nincs, ezt tudtuk eddig is. Számomra viszont van valami újdonság. Nem is egy, hanem kettő is. Egyik nap láttam egy kisfilmet egy Harvard Egyetemen végzett egyedülálló, már 75 éve folyamatosan zajló kísérletről, amiben több száz akkori diák ( mára már nagyon idős ember) életét követték nyomon. Az akkori céljaik és hitük szerint a boldogságot a siker és a pénz jelentette volna. Csakhogy ez nem így történt!! Azok az emberek voltak életük során boldogok-teljesen függetlenül a sikereiktől és a vagyonuktól, akik széles baráti körrel rendelkeztek, és rendelkeznek a mai napig is. Sőt, ezeknek az embereknek az egészsége is jobb maradt egész életük folyamán.

Megnéztem ezt a tanulmányt, és roppant elégedetten dőltem hátra. Nálam akkor minden very happy. Egészség, boldogság garantált, köszönhetően a sok barátomnak. Nagyjából mondjuk tényleg így is van. Valami mégis nyugtalanít. Mégpedig az, hogy mérlegre tettem a barátságaimat, és némelyik könnyűnek találtatott. Ó, jajj!! Ez nagyon meglepett és nagyon elszomorított. Eddig, (mint a lila ködös szerelemben), nem vettem figyelembe alapvető dolgokat, elsiklottam olyan tényezők felett, amik kiszúrják a szememet. 

Például a N°1 szempont, a kölcsönösség feltétele. Mintha nem lenne meg mindenütt. Aztán az elnézés, az őszinteség, a megértés, a segítség, az odafigyelés…terén is tapasztaltam hiányosságokat. Szemet szúrt, hogy van, ahol állandóan meg kell értenem a másikat, el kell néznem a rossz szokásait, az önzését, állandóan csak megbocsátok… De mi van énvelem? Miért mindig nekem kell odafigyelnem mások természetére, a változékony hangulataira, az egoista mivoltára? Miért engedheti meg valaki magának, hogy egyszerűen elbújjon egy frázis mögé ” Tudod, hogy ilyen vagyok.” és ezzel minden meg is van bocsátva. A gyávaság, az önzés, hogy kihasználnak…és minden gyarlóság.

Én roppant empátiával megáldva léptem át eddig ezeken a tényeken, és engedtem, megbocsátottam, behódoltam, de most valahogy elegem lett. Miért az önzés nyer? Miért az erőszakosok akarata érvényesül? Rám sütötték a bélyeget, hogy én mindent megértek, mindent elnézek, nem sértődöm meg, nem bántódom meg… De kérdem én, milyen barát az, aki ezzel visszaélve folyamatosan átgázol rajtam? Aki nem tartja fontosnak, hogy betartsa az ígéretét, mert a jó hülye úgyis megérti? Milyen barát az, aki simán bánt és odamond, mert a következő percben már el is néztem neki? Milyen barát az, aki nem áll ki melletted, mert gyáva? Aki nem veszi figyelembe, hogy neked mi a jó, csak a sajátjával törődik? Folyamatosan…

Mert egyszer-egyszer lehetünk önzők, néha belefér a rossz hangulat, az akaratlan megbántás de nem a rosszindulatú odamondás, és nem fér bele az egyoldalúság. Nem fér bele, hogy az egyik az “tudod, hogy én ilyen önző vagyok”  kijelentés mögé bújva mosolyogva leszar, miközben tudja, hogy neked rossz, tudja, hogy fáj, de reméli, hogy elnézed ezredszer is, hiszen szereted. És persze ő is szeret téged a maga módján, de leginkább csak szavakkal. Legfőképpen saját magát szereti a te szemeddel. De neki lehet, hiszen ” ő ilyen” ugyebár. Te meg olyan ari elnéző vagy… Hát egy idő után már nem.

Elég. Fáj, mert szerettem őket, fáj, mert most is szeretem még, csak rácsodálkozva, hogy ezt miért nem vettem észre? Miért hagyom mindig, hogy átlépjenek rajtam a szeretet nevében? Vajon mindig ilyen egyoldalú volt a kapcsolatom némelyekkel, csak eddig nem zavart? Nem tudom, de nem áltatom magam tovább. Vannak barátaim és vannak, akiket csak annak hittem. Viszont azt teljesen határozottan kijelentem, hogy ezek az emberek nem érdemlik meg a barátságomat, és

nem érdemelnek meg engem!