Ne törődj vele, hogy mit mondanak rólad mások….???

Tudom, hogy sokkal könnyebb leírni, mint megvalósítani. Ez is csak egy olyan tucat mondat, amit rendszeresen hallunk, olyan üres vigasz. Hát hogy a fenébe ne törődnénk, amikor azokkal a bizonyos másokkal vagyunk körülvéve. Azzal a mással élek együtt, azzal a mással találkozom a munkahelyemen nap, mint nap, persze, hogy számít, amit mond, vagy ahogyan rám néz. Hiszen pocsékul érzem magam a pusmogásától, rosszul vagyok az intrikáktól, de az sem sokkal jobb, ha szép egyenesen a fejemhez vágják, hogy micsoda egy félresikerült teremtmény vagyok.

Pedig úgy igyekszem. Úgy szeretném jól csinálni. Csakhogy nem létezik olyan ember, aki mindenkinek megfelelne, aki mindenkinek kivívná az elismerését. Mert, ha ne adj Isten annyira szuper lennék, hogy csak na (ami sajna korántsem így van), akkor az irigység fog embereket arra késztetni, hogy földbe döngöljenek. Mert valaki a küllemedre lesz irigy, valaki a pénzedre, a sikeredre, de ott van a szakmai irigység, vagy egyszerűen a félelem, hogy nehogy már valaki fölibém kerekedjen, nehogy már őt jobban szeressék, mint engem, nehogy jobban csinálja véletlenül…Amíg az emberiség ennyire gyarló, addig ez egy 22-es csapdája. Utoljára talán Teréz anya nem irigykedett valakire, bár ki tudja. Az valószínű viszont, hogy nem tett és mondott mások ellen semmit, még ha gondolt is rá.

Gondolom mindenkinek vannak sötét gondolatai a mások ízlése, teljesítménye, munkája, élete ellen, a bibi ott kezdődik, ha ez a nemtetszés, egyet nem értés, irigység ki is bukik belőle. Nemcsak arról beszélek, ha ki is mondja, hanem, ha ott ül a tekintetében, ahogy rád néz, vagy ha kissé hamis a mosolya,… na meg ha ott lapul a cselekedeteiben, mondjuk elfordul, ha meglát, vagy becsukja előtted a liftajtót, persze puszta véletlenségből. Nem akarom sorolni, úgyis tudod miről beszélek. Na, ez elég vacak. Igazságtalannak érzed, és fáj, és emészted magad rajta, hiszen úgy érzed, hogy nem csináltál semmi rosszat… Jaj, mennyi ilyen hülye szituációba keveredik az ember időnként. Az a baj, hogy nem lehet nem törődni vele.

Úgyhogy azt hiszem, a “címmondat” arról szól, hogy állítsd fel a saját mércédet, és azt próbáld megütni. Ha annak megfeleltél, az szerint helyesen cselekedtél, jól teljesítettél, akkor noha bántani fog az ellened irányuló nemszeretés, furkálódás, a lelkiismereted legalább tiszta lesz. És ha fáj is, igyekezz kirekeszteni a gondolataid közül, mert tudd, hogy ez csak egy “a nyugalom megzavarására” alkalmas tényező, amit csak akkor engedhetsz meg magadnak, ha 200-as vérnyomásra vágysz. Semmit nem tudsz tenni ellene, maximum az a választásod, hogy szomorkodsz, idegeskedsz, bosszút állsz (ami ugyebár pont oda süllyeszt), vagy egyszerűen átlépsz rajta, úgyis csak pár napig tart a csoda, ellenben az infarktus kissé hosszabban.

Tök fölösleges bizonygatnom, hogy  jót akartam, jól csináltam… legalábbis annak, aki bánt. Magadnak bizonyítsd be, aztán pont. Persze ezt is csak hiába mondom, mert úgyis mindenki zsigerből megpróbálja megvédeni magát, és bizony nagyon kevesen tudják megvonni a vállukat, és keserűség nélkül továbblépni. De próbálkozom, mert nem engedem szabotálni a derűmet. Ha nem szeretsz, kopj le, és ne piszkálj, ne kritizálj! Tartsd meg magadnak a lehúzó véleményedet. Ha meg szeretsz, akkor úgysem fogok háborogni, mert a kritikádban is ott lesz a szeretet-teliség, én pedig bizony el fogok rajta gondolkodni.