Segítség! Én nem ezt akartam. Minek szültem gyereket?

Na jó, ez nem egy komoly kérdés. De néha úgy elkeseredik az ember a saját kölykétől, hogy bizony megfordul a fejében valami ilyesmi. Egyszerűen nem tudok jó lenni és jót tenni nekik. Oké, hogy időnként ehető kosztot pakolok a tányérjukra, és az sem rossz, hogy glédában állnak a tiszta holmik, meg ki van fizetve a telefon is, internet is, de máskülönben elég zavaró tényezőnek érzem magam a csodásan szervezett, és fantasztikusan kivitelezett életükben. Ráadásul a saját házamban. Mert ugyebár nekem vannak kötelességeim, mint szülőnek, de hogy nekik mi, azt sűrű homály fedi. Bezzeg van magyarázkodás, és veszekedés, amivel torkig vagyok. Úgy érzem magam időnként, mintha tényleg én lennék a tűzokádó sárkány.

Hogyan jutottunk el idáig? Eddig gyönyörű királynő voltam, valaha még feleségül is akartak venni a fiúk, most meg azon kapom magam, hogy puha fészek gazdából egy hárpia mutterré változtam, aki semmit nem enged, bezzeg mindenbe beleszól, ami meglehetősen zavaró tényező. Ha sikerül átevickélnem a kuplerájon, és nagyjából megszabadítani a teret a büdös zokniktól, kaja maradványoktól, és szeméttől, (persze csak titokban), akkor a köszönöm helyett a “minek pakolsz nálam, semmit nem találok,” esetleg a “ne turkálj a holmim között” című mondatokat vágják a fejemhez. Felemelő érzés, mit ne mondjak.

Segítség, én nem ezt akartam! Nyilván nem gondoltam, hogy majd esténként a fiaimmal cseverészek és karon fogva járkálunk színházba meg moziba (nem is szeretném, legyen csak meg a külön programunk és külön baráti körünk), de arról nem volt szó,hogy úgy fogom érezni, mintha sokkal hosszabb ideje lennék egy szükséges, ámde eléggé zavaró tényező, mint a drága, büszke, megismételhetetlen és felülmúlhatatlan mama, amely szerepkört alig pár évig sikerült betöltenem.

Most inkább egy komplett motel-étterem-mosoda szolgáltatóház vagyok és ezerszer annyi bennem az aggodalom, a harag és a tehetetlenség, mint az öröm. Biztos csak én vagyok ilyen defektes, nyilván valamit írtó bénán elrontottam, de úgy érzem, hogy miközben őrülten szeretem a fiúkat, úgy kisiklottak a kezeim közül, mint valami csuszamlós halacskák. Talán a lányokkal nem így van? Még nem tudom, de remélem. Mert ettől bedilizek. Évekig túl kicsik voltak ahhoz, hogy igazán élvezzük, most meg már túl nagyok. Hova tűntek a közbülső évek? Úgy elsuhantak, mint a szél. És bizony szégyen ide, szégyen oda, sokszor megfordul a fejemben, hogy mi a nyavalyának kellett ez nekem ?

Mert féltem, hogy magamra maradok idős koromban? Sosem féltem tőle. Sőt, talán az is jobb lenne, mint hosszú évek óta minden áldott nap azon küzdeni, hogy felkel-e időben?…tanul-e?…  nem hagyja-e abba a sulit, az edzést, a munkát lustaságból?… mikor ér haza éjjel?…  mennyire rúg be? nem csinál-e fel valakit?….és azt hiszem fölösleges sorolnom. Aki ismeri ezt, az pontosan tudja, hogy miről beszélek. Akinek pedig olyan áldott jó fiai vannak, hogy ez fel sem merül, azt kérdezném, hogy hogy a fenébe csinálta?  Merthogy ennek nem ilyen érzésnek kéne lennie, az tuti. Az örök kérdés: “Mit rontottam el?” Sajna nincs válasz erre sem. 

Volt ugyebár az a tündéri babakor, amit nem tudtam eléggé élvezni, mert a két évig tartó éjjeli felkelések egy erősen használt mosogatórongyhoz tettek hasonlatossá. Majd jött a totyogó kor, ahol az állandó feszült figyelem vett ki belőlem mindent, hogy le ne essen a lépcsőn, be ne csukja az ujját a fiókba…(ismeritek ugyebár), aztán jött végre pár csodás év: vicces mondatok, hatalmas szeretet rohamok, okos kérdések… és aztán a suli, ahol aztán megint elromlott minden: “nem akarok felkelni, nem akarok iskolába menni, nem akarok tanulni…” Most meg itt tartunk, ennél az idióta kamaszkornál.

Az a vigasztalónak szánt mondat pedig, hogy “majd felnőnek és megkomolyodnak”, cseppet sem vigasztal, mert azt az időt már nem velem fogják tölteni, mert azt nagyon remélem, hogy 30 éves korukban már nem velem fognak élni, és nem az én pénztárcámat fogják kopasztani, meg az én hűtőmet üríteni… és nem azért, mert nem szeretem őket, félreértés ne essék. A hab a tortán, hogy mivel fiúkról van szó, majd az unokáimat sem én fogom vigaszként élvezni, mert azt a lányok a mamájukhoz fogják letétbe helyezni, és nem az “anyósnál”. Pedig remélem, hogy szuper jó anyós leszek, és boldogan átadom a kormányt bármilyen hejre menyecskének, aki meg tudja nevelni az én drága utódaimat. Szegény! Már előre sajnálom.

De a legjobb az egészben, hogy ha bárki megkérdezné, hogy mit csinálnék másképp, arra bizony nincs válasz. Ugyanis fogalmam sincsen róla….

Talán mindent éppen ugyanígy